Sajnos nagyon sokszor látom azt a jelenséget, melyet talán a legpontosabban így lehetne jellemezni:
Megszokásból vannak együtt.
Ismerjük jól a jelenséget... az elején minden szép, romantikus, tombol a szerelem.
"Álmodunk, egymás szívében ott vagyunk.
Csak álmodunk és fel sem tűnik, hogy változunk.
Unalmas minden érzés, már elmúlt három év,
Valahogy egész más, más volt a kezdetén."
Aztán egyre kevésbé lobog az a bizonyos láng... és szaporodnak a viták, a nézeteltérések...
A szex is (ha van) egyre szarabb lesz.
"Ébredünk, még egymást átölelve érkezünk.
Csak ébredünk, a szürke megszokástól szenvedünk.
Egymás szavába vágunk, egymásba karmolunk,
Valahogy együtt is egyedül, egyedül vagyunk."
És eljutunk oda, hogy az egykor olyan nagyon szerelmes pár, mára többet veszekszik, mint amennyit beszélget. Szeretik egymást, félre értés ne essék. Néha jó programjaik is vannak, amikor együtt csinálnak valamit. Ráadásul ott a sok közös emlék, a rengeteg együtt megélt élmény, és a kezdeti idők emléke...
"Vádolunk, apró hibákat felfújunk.
Csak vádolunk és egymás lelkébe gázolunk.
A szerelem most is elmúlt, már semmit se nyújt;
Valahogy együtt is egyedül, egyedül vagyunk."
És kialakul a se veled, se nélküled állapot. Néha egyik (vagy mindkettő) félnél feltűnik egy szerető, de ez ritkán hosszú távú, mert előbb-utóbb győz a lelkiismeret... Vagy nem. Mindenesetre egymás mellett alszanak, egymás mellett ébrednek, de nincsenek együtt. Valahogy ők "Együtt is egyedül" vannak...
Küldöm ezt a számot minden kedves olvasómnak, aki ismer ilyen párt, vagy esetleg ő is ilyen kapcsolatban él. Én mindig azt mondtam: jobb lenne, ha szakítanának... de sose teszik meg. Inkább szenvednek egymás mellett éveken át. Pedig talán mindketten lehetnének ismét szerelmesek...
A dalszöveg és a videó is Vörös István és a Prognózis zenekar szerzeménye.
Utolsó kommentek