"Az ünnepi időszak feléhez érvén
Lelkem szomját enyhítsd Üdvözítőm
A vallásosság vizeivel
Ki magad mondád:
Mindnyájan, kik szomjúhoztok
Gyertek hozzám, s igyatok!
Örök életünk forrása, Krisztus Isten
Dicsőség néked!"
A keleti-katolikus egyházban, a húsvét utáni ünnepi időszak közepén énekeljük a szertartásainkon ezt a tropárt.
Engem mindig nagyon megérint.
Én ugyan nem vagyok Krisztus, csak egy követője, de megadatott már, hogy valaki hozzám jött, és hozzám hozta "lelke szomját". Persze, ezt a fajta szomjúhozást csak Krisztus tudja enyhíteni. Én csak annyit tehetek, hogy tanúságot teszek róla, de szerencsére a többit megteszi az Üdvözítő.
A cserkészek egyik törvénye: a cserkész, ahol tud, segít. Mikor ezt a törvényt tanítom, mindig megkérdezem, hogyan tudunk mi segíteni a mindennapokban? Ha kisgyerekek is vannak, néha kapok olyan válaszokat, amik nagyon jól jellemeznek egy tipikus keresztény hibát. Csak ami kisgyereknek még elnézhető, felnőtteknél már legalábbis kérdéseket vet fel..
Mire gondolok?
Tipikus válasz: "viszem az öreg néni szatyrát", vagy "átsegítem a vakot az úttesten".
Tételezzük fel, hogy a példákban szereplő néni valóban örülne egy kis segítségnek, nehéz szatyra cipelésében, és nem szívrohamot kap, ha egy idegen el akarja kérni a nemrég vásárolt cuccot. Tételezzük fel, hogy a vak valóban át akart kelni az úton, és nem egy "csakazértisjóleszek" akció keretében rángatná át a gyerek. Szóval, induljunk ki abból, hogy a példák valóban jók, mert valóban segítség lenne. Na, akkor mi vele a bajom?
Hogy sok esetben az adott gyerek a büdös életben nem csinált még ilyet. Soha nem szólított meg idegen néniket, vagy vakokat, talán legközelebb sem fogja megtenni.
Azt írtam, tipikus keresztény hiba.
Igen, tényleg csodálatos Krisztus szeretetéről beszélni. Csodálatos tanúságot tenni róla. És a legcsodálatosabb maga a hit... csak éppen cselekedetek nélkül halott!
Hiába beszélek én arról, micsoda irgalmasság leprásokat gondozni, ha hozzájuk sem értem még soha. Hosszasan beszélhetek arról, hogy nemes dolog befogadni a hajléktalan szegényt, és elég kényelmes, ha nem teszem meg. Felemelő érzés énekelni, hogy "adjunk kenyeret az éhezőknek", és gazdaságos, ha mégsem kell megtennem.
Nem azt mondom, hogy a keresztény az, aki csak annyi időre megy haza, hogy kenyeret adjon az otthonába befogadott szegényeknek, és már rohan is betegeket ápolni! De ismernünk kell a saját korlátainkat, és lehetőségeinket. Ugyanis a cserkész is csak ott segít, AHOL TUD!
Tanúságot tenni elsősorban tettekkel kell, másodsorban jöhetnek a szavak. Ahogy a zsoltárban is olvashatjuk:
"Úgy világoskodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván jócselekedeteiteket, dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyok."
Visszatérve a bejegyzésem elejére: remélem, hogy nekem a tetteim, az életem, a hétköznapjaim is elárulják, hogy kihez tartozom. Remélem, hogy aki "lelke szomjával" hozzám fordul, az nem csak azért teszi, mert jókat tudok mondani, hanem mert hiteles embernek lát.
Hitelesen kereszténynek lenni pedig csak egyféleképpen lehet:
"Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.
Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt."
(Jn 13, 35-36)
Hogy mennyire éltem jól vagy rosszul, majd Ő ítéli meg, a földi élet végén.
Utolsó kommentek