Mióta próbálom már megírni ezt a bejegyzést... harmadik napja. Mindig derekasan nekiültem, de sosem jött össze... 
Ha túl általánosan fogalmazok, akkor nem érti meg akinek szánom/magára veszi olyan, akinek nem szánom. Ha kicsit konkrétabb vagyok, akkor akár most rögtön leírhatnám az egész sztorit, névvel, eseményekkel. Ezt megint nem akarom.

Aztán rájöttem a megoldásra!

Miért írnék csak egy emberről? Miért írnék csak egy embernek? 
Szóval, álljon itt egy kis memento, név nélkül. Emberekről, akik a legközelebbi szintre jutottak nálam, majd eltűntek az életemből, vagy csak eltávolodtunk egymástól. 
Vannak olyan arcok, akikkel régebben rengeteget lógtam, most pedig gyakorlatilag nem találkozom velük, de mégsem írok róluk. Sok volt osztálytársam is ilyen. Nos, ők azért maradnak le a listámról, mert velük, ha bármikor találkozom, az egy jó pillanat, hiszen nincs bennünk tüske a másik felé. 

Tehát ez az írás kifejezetten olyan esetekről vagy személyekről szól, ahol az elválás számomra fájdalmas volt. Jó olvasását!

Első történetünk hőse egy rendkívüli ember! Az a fajta, aki minden társaságban feltalálja magát. Kiemelkedő műveltsége, éles esze, és döbbenetes erejű karizmája sokszor kihúzta szorult helyzetekből.
Mi barátok voltunk. 
A szimpátia gyorsan kialakult, a barátság pedig kicsit lassabban, de az sem várt soká. Rengeteg közös kalandunk volt. Piálások, mászkálások a pesti éjszakában, házibulik, közös csajozás, éjszakákon átívelő beszélgetések... ismertük egymást, konkrétan egymás lett nem voltak titkaink, de még intim terünk se nagyon. Mindent megosztottunk egymással. Pénzt, bánatot, sikert... mindent.
Még közös tolvajnyelvünk is volt. Én mondom, ma is értenénk egymást, ha azon vázolnánk a hétköznapjainkat.
Hosszú, és kemény út vezetett a barátságunk végéhez. Hibásak voltunk mind a ketten benne, és néhány külsős szereplő is. A tetőpont az lett, hogy én nem mentem el élete talán legfontosabb eseményére. Persze tény, hogy fontos dolgom volt akkor, de félbe kellett volna hagynom. Nem a férfiért, aki lett, hanem a srácért, aki volt. 
Az biztos, hogy örökre elvesztettem valakit, aki olyan közel állt hozzám, mint egy testvér.

Amikor az előző történet főszereplőjével elkezdtünk eltávolodni egymástól, évekkel a végső elválás előtt, akkoriban lett szorosabb a viszonyom az öccsével.
Ők rengeteg dologban hasonlítanak, és rengeteg dologban különböznek. Nincs könnyű élete a fiúnak, otthon sok a gond, ráadásul pont ott nincsenek rendben a dolgok, ahol a legfontosabb lenne: a családban.
Róla tudni kell, hogy a bulik szíve volt. Nagyon ért a jó hangulat megteremtéséhez. Ezen kívül jó beszélgetőtárs, és kiváló társasági ember.
Mi is volt a baj? 
Azon viszonylag még túl is léptem, hogy időnként hazudott nekem. Bár nem értem, miért tette, én és egész baráti köröm elfogadta a hibáival együtt.
Amikor a bátyjával elkezdődtek a konkrét viták és veszekedések, jó testvérként kiállt mellette, és hirtelen nagyon eltávolodtunk. Hála egy budapesti papnak, kibékültünk. Ezúton is köszönet ezért István atyának, aki sok időt és energiát áldozott ránk!
Nos, pár nappal a békülés után, ez a fiatalember azt kérte tőlem, hogy vállaljak kezességet értük, mert szeretne mobil internetet igényelni, de ahhoz kell egy kezes, aki rendelkezik személyivel, és még egy fényképes igazolvánnyal (diák nem jó), nekem pedig van jogsim. 
Nem akartam elvállalni. Alapból irtóztam a kezesség gondolatától, hiszen bármi történhet, bármi közbejöhet. De mivel megígérte, hogy csak 2 hétről van szó, és utána az édesanyjának kész lesz az útlevele (vagy valami más okmány, tök mindegy), és nem akartam ezt a frissen rendbejött barátságot elbaszni, hát belementem. 
Aláírtam kezességet egy két éves hűségnyilatkozathoz. 
Utána folytatódott az élet a maga lassú tempójában. Eltelt a két hét. Szóvá tettem, de hát késett kicsit. Eltelt még két hét. Szóvá tettem, de még mindig késett az esedékes okmány.
Lassan meg is feledkeztem a dologról (meg akartam feledkezni róla), amikor megkaptam az első fizetési felszólítást a mobilinternet cégétől.
Megmutattam a srácnak, aki azt mondta, elintézi, és elkérte tőlem.
Nemsokára jött a következő.
Ez így ment sokáig. Én kerülgettem a dolgot, mint macska a forró kását, mert olyan kínos volt ez. Közben buliztunk, éltük a világunkat.
Aztán egyszer csak nem jött több. Gondoltam, elintézte, bár nem értettem, hogy volt ez lehetséges anélkül, hogy én ott lettem volna? Hogy szabadultam meg a kezességtől?
Egy idő után, már vagy egy évvel a szerződés aláírása után nem fizetési felszólítás jött, hanem egy levél egy behajtó cégtől. A végső számla 75.000 (!!!!!!!!!!!) forintról szólt, és még vagy 25 000 ft kezelési költségről.
Itt már morci voltam. Végül a bátyámmal felmentünk hozzájuk, hogy találjunk megoldást a helyzetre. 
A cégnél, akié a mobil internet szolgáltatás volt, náluk is jártunk. Mint kiderült, én valahogy kezesből tulajdonos lettem. Ez is rejtély a mai napig, hogyan. Aztán azt is megtudtam, hogy fél év után felmondták a két éves hűségnyilatkozatot, de nekem"elfelejtettek" szólni róla. 
A srác a kezelési költséget kifizette, és a fennmaradó 75. 000 ft-ból is megadott 50-et. A maradék negyed százezer pedig fontosabb volt neki, mint a barátsága velem, és a közös baráti körrel.
Azért még remélem, hogy megadja. Jogilag nem tartozik nekem semmivel, de erkölcsileg... ha 100 ft lenne a tartozása, akkor is akarnám vissza. 
Közben persze cigizik, sörözik, bulizik... 

Ismerek egy fiatalembert, aki szintén évek óta része az életemnek. 
Az a típus, akivel elsőre megtalálod a közös hangot. Így volt ez velem is. Én általában elég antiszociális vagyok, nem szeretek ismerkedni, de ez más volt. Egy perc, és már volt közös témánk. Ömlött belőlünk a szó.
Nagyon tisztán látó ember. Mindent alaposan kielemez, és értékel. 
Engem számtalanszor megvédett, néha szavakkal, néha fizikálisan is. Nem félt semmitől, bármilyen kalandba belevágott, ha úgy ítélte meg, van értelme. 
Az előző kettő történethez képest ez annyiban különbözik, hogy nála nem is tudom pontosan, miért haragszik rám. Persze, tudom, mi váltotta ki, de azt nem, hogy miért... és talán ez ki sem fog derülni, mivel számomra megdöbbentő módon, feltételhez kötötte, hogy megbeszéljük a dolgot. Akkor hajlandó velem beszélni, ha előtte megteszek valamit. És az a legrosszabb az egészben, hogy ha le is nyelem a büszkeségem, és teljesíteni akarnám a feltételét, akkor sem menne, mivel azt kérte, beszéljem meg a dolgot a lelkiatyámmal, és nekem valójában nincsen lelkiatyám. Van egy atya, akit így emlegetek, és anno fel is kértem lelkiatyának, de végül nem alakult ki köztünk ez a fajta viszony. Ezért a kérése teljesíthetetlen. Ha olvasod, ezt javaslom, gondold át. 

A negyedik eset a leghúzósabb.
Itt ugyanis jóban vagyok a mai napig az illetővel. Sokat dumálunk, sokat poénkodunk, sokat nevetünk... de észrevettem, hogy eltávolodtunk. Éveken át meséltem neki magamról, néha meglehetősen részletesen, és egyszercsak észrevettem, hogy ő magáról viszont nem beszél. 
Eredetileg csak róla akartam írni. De nehéz ezt kódolva, de mégis értelmesen leírni.
Mindenesetre, szerintem nem is tudja, hogy mennyire fontos nekem, mennyire szeretem, mennyire aggódom érte, és mennyire nem érdekel, hogy nem hibátlan. Hogy sose akartam bántani... csak jót akartam neki, még ha nem is jól mutattam ezt ki. 
Nagyon fontos nekem, és félek, hogy elveszítem. Nála senki embert nem szerettem soha jobban. Volt, aki szerettem annyira, mint őt, de jobban senkit.
Remélem, hogy egyszer majd közel enged magához... amilyen közel egykor voltunk.

Kedves olvasók, a szövegek mind erősen meg lettek cenzúrázva. Ez azért van, mert nem az a célom, hogy bárkit is lefikázzak. Csak annyira nagy az engem ért veszteség, amit valami módon ki kell adnom magamból. Ha magadra ismersz az egyik sztoriban, én állok elébe, átbeszélem szívesen... négy emberről írtam, és mind a néggyel szívesen leülnék négyszemközt átbeszélni a történetet. De csak személyesen. Nincs szükségem kommentviharra, és komment háborúra. Nem akarok e-mailt, vagy sms-t olvasni. Nem kérek fészbúk üzeneteket sem. Maximum időpont és helyszín egyeztetése végett, egyébként, ha van véleményed, légy férfi (csak srácokról írtam), és állj elém.

Kedves olvasók, ha ismeritek bármelyik szereplőt is, vagy ráismertek, kérlek ne írjatok nevet! Én sem véletlen hagytam ki!

A maradék 99.999999%-nak, aki elég értelmes ahhoz, hogy az utóbbi szabályt le se kellett volna írnom, jó kommentelést kívánok, ha vágyat érez rá :)

És jöjjön a dal, ami kifejez mindent... a múltat, amiről a bejegyzés szól, és a jelenemet is... és talán a reményemet a jövőre.