Akinek már fejfájása van a vallásos bejegyzéseimtől, attól elnézést kérek...

Hamarosan nagyböjt. A böjt: lemondás. A legáltalánosabb, hogy pénteken nem eszünk húst. Az elvetemültebbek szerdán se.
De valójában a böjt az valami fontosról való lemondás. Lemondás, és Istennek ajánlás. A világi életünk megnyirbálása, a lelki élet javára.
Úgy gondolom, a böjt mit sem ér ima nélkül, ahogy az ima is sokkal kevésbé hatékony böjt nélkül. A keleti hagyományban ennek sokkal nagyobb a tere, a kettőnek nagyobb az összefonódása, mint a nyugati egyházban. A böjt mértékét nehéz eltalálni. Túl keveset és túl sokat vállalni egyaránt veszélyes, egyaránt nem jó. A túl kevés szinte értéktelen. A túl sok kudarcélményt okoz. 
És megint itt a teljesítmény kényszer, ami keresztény életünk megrontója. Hiszen az ima, a böjt, ezek nem elvégzendő feladatok. Ezek az Istenhez vezető utak fontos, nagyon fontos lépcsőfokai.

És mit tegyen az, aki elveszíti a hitét? Aki elveszít valami fontosat... vagy valakit, aki fontos volt? Az ember érzékeny lény, és sok a csapás, sok a nehézség. Hogy beszéljek én az Úrról valakinek, akit valóban nagy veszteség ért? Hogy magyarázzam el neki, hogy Isten nem büntet, és igenis jól szeret?

Sehogy. A fájdalom pillanatában nem. Ezt a hibát párszor elkövettem, és most már kerülnöm kell. Istennek nem kell védőügyvéd. De az embernek, akit csapás ért, neki szüksége van valakire, aki meghallgatja, aki ott van, aki elbírja őt, a fájdalmával együtt. Az Úr megadja az erőt ahhoz, hogy megtartsunk mást. Dicsőíteni ráérünk.

Az Isten nem olyan, mint Madách művében:

"S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?"

Mi többek vagyunk a haragunknál, a fájdalmunknál, a félelmünknél, éppen úgy, ahogy többek vagyunk az örömünknél, a kedvességünknél, a bátorságunknál. 
Csak értenénk meg végre, vagy csak törekednénk elfogadni, és szívvel megérteni az Istent, máris nem szenvednénk ennyit, ilyen dolgokon.