"Ne adj tanácsot, csak el akarja mondani valakinek!"
"Néha jó, valakinek csak úgy elmondani, amit érzünk, de nem azért, hogy tanácsot adjon, vagy ilyesmi..."
"Nem azért mondom, mert akarok valamit, csak jó elmesélni valakinek a gondokat..."

És még sok hasonló idézetet mondhatnék. Kérdés, vajon nő vagy férfi mondta ki ezeket a mondatokat?

Úgy vélem, ez sokkal inkább női vélemény, mint férfi. Nyilván nem nyilatkozhatom minden férfi nevében, de a magam nevében igen: 

ÉN MÉG SOHA NEM MONDTAM EL VALAKINEK CSAK AZÉRT VALAMIT, HOGY ELMONDJAM!

Bár többen állítják, hogy MINDEN ember tesz ilyet, én ezt nem hiszem, mert én pl. biztos nem, tehát máris nem minden.
Ha én valakinek elmondok valamit, gondot, bajt, vagy akár örömöt, akkor várok vagy véleményt, vagy tanácsot. Számomra szürreális, hogy van egy gond, amit valaki NEM AKAR megoldani. Hiszen, ha nem tanácsért, segítségért, véleményért meséli el nekem, hanem csak úgy, akkor ebben a pillanatban nem akarja tényleg megoldani a bajt... és én ezt képtelen vagyok megérteni...
Persze, elfogadni tudom, meg ez kötelességem is. 
Viszont ezt ajánlom figyelembe venni a kedves olvasóknak, hogy ha egy gondot vagy bajt hallok, nekem azon kezd el automatikusan járni az agyam, hogy hogyan lehetne ezt orvosolni.

Most pl. egyrészt erre fel akarom hívni a figyelmet erre, hogy én (és szerintem a férfiak 90%-a egyébként, ha nem 99%...) NEM így gondolkodom (gondolkodunk), mint a legtöbb hölgy, és ez sokszor megbántódáshoz vezet.
Persze, ha felfogom, hogy itt nem az a cél, hogy egy baj megszünjön, hanem csak, hogy el legyen mondva, akkor tudok hallgatni is. De nekem (nekünk) ez nem természetes, hanem szürreális, megmagyarázhatatlan, és teljes mértékben felfoghatatlan... 
Másrészt pedig, szépen kérek mindenkit, ne csináljunk úgy, és ne mondjunk olyat, mint ha tényleg MINDENKI vágyna arra, hogy "csak úgy" kiöntse a lelkét. Mert nem vágyik erre mindenki. Én pl. egyáltalán nem. 

És elárulom: rohadt idegesítő, és nem először történt meg, hogy én elmondom egy hölgynek a gondomat, bajomat, ő pedig néz rám, megértő mosollyal, és csillogó szemmel, és hallgat. Én meg szívem szerint felállnék, és hazamennék, vagy ráordítanék, hogy "MONDJ MÁR VALAMIT, BASSZUS, MÉGIS MIÉRT JÁRATOM A SZÁMAT?"

Nyilván ez rendkívüli bunkóság lenne szerintem is, soha nem is tennék ilyet. Csak azt próbálom érzékeltetni, hogy nekem (nekünk) legalább olyan idegesítő ez a jelenség, mint egyes hölgyeknek, ha lelki gond elmondása után nem csendben hallgat a pasi, hanem "okoskodik".