Bár a trollok ura hamarosan ide is beeszi magát, de azért leírom:

Az Eragon befejező kötete (Örökség) kiemelkedik igen sok könyv közül. Nem fogom spoilerezni, nem írok le semmit a sztoriból, mert nem ez a mostani írásom lényege. Hanem az írót, Christopher Paolini-t dicsérem.
Az előző könyvek sem voltak rosszak, (a film mondjuk kedvcsinálónak jó, maximum, én elolvastam az első könyvet a hatására) de ez az utolsó nagyot üt!

Sokszor hallani (és olvasni is), hogy egy jó könyv olvasásakor "szinte láttam magam előtt a jelenetet". Be kell vallanom, nagyon ritkán volt ilyen érzetem. Bár rajongok érte, de még Martin mester könyveiben (Trónok harca, vagyis a Tűz és Jég dalai ciklusban) sem kerültem ebbe a lelkiállapotba. Igazából a Harry Potter utolsó könyvében volt valami hasonló... de a fantáziám képernyője akkor inkább egy kalózfelvétel szintjén mozgott.

Na, de ez a Paolini gyerek, ez nagyon kikupálódott, mint mondtam. Van ebben a könyvben pár olyan jól megírt harcjelenet, hogy olvasása közben teljesen eltűnt a külvilág. Láttam magam előtt a borzasztó csapásokat, éreztem a fájdalmat, amit a hős átél, ahogy a félelmet is, amit a gonosz érez, mikor hátrányba kerül.

Azt kell mondanom, minden elismerésem! A könyv egyébként sok helyről szerzett/vett kölcsön ötleteket, és ez jellemző mind a 4 részre. A főgonosz nem tagadhatná le Sith nagyúr őseit, és maga az egész mű egy kicsit egy Harry Potter - Gyűrűk Ura - Dűne - Dragonlance - Star Wars - és egy csipetnyi Trónok Harca turmixnak tűnik. Lehet, nem erről van szó, de ha igen, el kell ismernem: picit sem zavaró. Ezt is jól csinálta az író: 

Szóval, jó volt olvasni, nagyon rég nem kötött le ennyire könyv. 2 hete 5-6 órákat alszom, mert meló mellett alig van időm olvasni, de ezt a könyvet letenni sem nagyon lehetett. Méltó koronája ennek a meseszerű, de néha horrorisztikus szintre kapaszkodó fantasy sorozatnak!