Most volt cserkésztábor. Minden egyes táborban megkérdezzük a résztvevőket, "mi tetszett a legjobban a táborban?" Erre a kérdésre idén egy igazán fura válasz vitte a prímet. Ez a válasz pedig: "az eljegyzés". Igen sokaknak ez tetszett a legjobban, és ez igen kedves nekem...

Igen, kedves mindenki. Xinaf, alias Veszelszki Bálint feladta hivatalosan is az agglegény életet. 

Egy tábori ki mit tud keretein belül, szívem a torkomban. Nem is emlékszem, mit mondtam, de a lényeg megmaradt: mivel biztos vagyok benne, hogy őt fogom feleségül venni, jöjjön hozzám feleségül! Hogy mikor? Amint elvégezte az iskoláit, és el tudott helyezkedni. Az eljegyzéssel megvártam az érettségit.

Régóta készültem erre. Izgatottan böngésztem az oldalakat, jártam az ékszerboltokat a tökéletes gyűrűt kutatva. Megtaláltam. Átgondoltam százszor. Mindig ugyanazt az egy választ találtam: igen.

Igen, őt akarom feleségemnek, társamnak, és majd gyermekeim anyjának. Úgy ismer, ahogy max. a családom. Mert ő is a része. 

Ami a legijesztőbb az egészben, hogy emlékszem, ki is voltam én pár éve.

Általános alsóban a lúzer, az osztály bohóca, aki idétlen volt. Akiből hülyét lehetett csinálni. Páran persze szerettek, mások kihasználtak. 
A felső kicsit jobb volt. Új iskola, új lehetőségek. 7.-ben, 8.-ban, már rockerként kerestem az életemben a célokat.
Középiskola... én a reménytelenül szerelmes típus voltam. Ábrándoztam, elképzeltem, milyen is egy kapcsolat, de persze megszólítani valakit, na azt nem igen mertem. Ellenben ittam, cigiztem, kocsmáztam... igazi rocker élet. Annyira kerestem önmagamat... volt, hogy egy nap kemény rocker öltözetben, másik nap lazán, harmadnap digónak öltözve mentem iskolába.

Ez, és az utána jövő pár év rengeteg élményem, és sok baromság forrása volt. Aki régi olvasó, az emlékezhet pár buli leírására a blogomon. Hogy is jellemezzem a tizenéves korom végét, huszonéves korom elejét?
Képzeljetek el kedves olvasók, egy fiatal, erős mártír és kisebbségi komplexusokkal megvert srácot, aki alapvetően nem rendelkezik igazán pénzzel. (Havi 5000 ft.) A ruháit kapja, némelyeket használtan, némelyeket újonnan. De öltözködni nem tud, pl. a köldöke fölé felhúzza a nadrágokat.
Nem igen ismeri az alapvető higéniát sem, ezért állandóan pattanásos a bőre. (Emberek, a hátam úgy nézett ki, mint amibe kisméretű meteorok csapódtak... de az arcom is rendre kirügyezett. A körmöm pedig rendre piszkos volt.) Mellé erősen dohányzik. Mellékhatás: megsárgul ujjvégek, és sárga lepedék a fogakon. Mivel pénze nincs elég az italra és a dohányra is, ezért vagy pénzért ír meg házidolgozatokat és fogalmazásokat, vagy félig elszívott dekkeket vesz fel a földről. Italra meg néha meghívják.
Így belegondolva, csoda, hogy volt barátnőm, pedig nem is egy lánnyal volt hosszabb-rövidebb kapcsolatom. Inkább rövidebb. 3-4 hónapos átlag.
De ezt ez a fiatalember nem így éli meg. Továbbra is álmodozik a nagy Ő-ről. 
Persze vallásos voltam akkor is. De ezt sokkal kevésbé vetítettem ki a hétköznapjaimra. Nem gátolt abban, hogy seggrészegre igyam magam, hogy pucérmaratont fussak a haverokkal Budatétényben, hogy ballagás után öltönyben csússzak-másszak a Margitsziget egyik stégjén, vagy hogy gyűlölködjek.
Beleugrottam sok felelőtlen hülyeségbe. Voltam szerelmi háromszög harmadik alakja, volt egyéjszakás kalandom, nyomultam az éjszakai életbe, vettem részt hányás és ivó versenyen, és még tengernyi más dolgot is tettem.

Aztán jött ez a keleti kereszténység dolog, és sok minden megváltozott. Lehiggadtam, beláttam a hibáimat, és új életre vágytam. Az ismerőseim 90%-ával megszakadt a kapcsolatom. Leszoktam a cigiről, majd az italról is. Istent akartam szolgálni, de nem tudtam hogyan? Diakónusként? Papként? Szerzetesként?

Ekkor már nem akartam megtalálni a nagy Ő-t. Nem vágytam szerelemre. Viszont megismertem őt. Őt, akit azért kis ö-vel jellemzek, mert a nagyot csak Istennél használom, és a "nagy Ő" kifejezésnél. 
Azért mutattak be egymásnak, hátha kicsit segíthetek rajta. Növelhetem esetleg az önbizalmát, adhatok neki baráti vállat, amin kisírhatja a gondjait, stb.
Nem is sok idő után beleszerettem.
Még egy kis idő, és beismertem magamnak.
Felrúgtam az elhatározásomat, és ráhajtottam. Összejöttünk. Szakítottunk.
De ekkor már családban gondolkodtam. Felregisztráltam fél tucat társkeresőre. A kínálat selejtes volt. Meg sem közelítették a szintjét.
2013. április 13.-án, szombaton, olyan 16 óra körül rákérdeztem, nem próbáljuk-e meg újra. Fél évvel a szakítás után. 
2014. június 28.-án, szombaton, olyan 12-13 óra között megkértem a kezét. Igent mondott.

És most itt vagyok, mint vőlegény. Visszatekintek az életemre, és azt látom, hogy sok jó dolog történt velem, és sok rossz. Ráadásul sok rosszat is tettem. Rengeteg hibát elkövettem, de szerintem keményen megfizettem értük. Ha nem ért valamiért retorzió, hát a saját lelkiismeretem kínzott meg. Szembenéztem Krisztussal, és leborultam előtte. Kezébe helyeztem az életemet, a sorsomat.
Meg nem érdemelten kaptam egy igazán különleges társat. Egy ártatlan, tiszta, jószívű társat, akitől rengeteget tanulok, pedig 8 évvel fiatalabb nálam. Szolgálatkész, alázatos, jószívű, házias. Élete nagy viharaiban, bárhogy is félt, mindig hitt és bízott Istenben. Amikor annyi idős voltam, mint ő most, én félig elszívott cigarettákra vadásztam a földön, és csak a buli, a sörözés érdekelt. Ő pedig fiatal kora ellenére méltó társa a jelenlegi énemnek.

Sokat gondolkodtam, nem-e túl korai ez? Nos, nem. Ő tényleg megért engem. Akkor is engem akart, amikor a legrosszabb passzban voltam. Akkor is engem akart, amikor miattam volt szomorú. A házasság kicsit arról is szól, hogy a legnagyobb gondok közepette is kitartani. És ő az, aki mindig ki fog tartani mellettem, és aki mellett szívesen élem le az életem. Aki miatt még sokat és hosszan akarok élni.

Vőlegény vagyok. Menyasszonyom van. Ez már felnőtt dolog. Együtt járni gyerekek és kamaszok is szoktak. A jegyben járás már elköteleződés. A gyűrű az ujjamon ékesen bizonyítja, hogy tartozom valakihez. A társadalom előtt kijelentettem, hogy őt akarom most már csak, és senki mást. És várom, hogy Isten előtt is kijelenthessem. Mert szeretem, és szeret. Nem elborult rajongással, és nem is kimért érdekkel. 

De nem is ezek a legfurábbak. Hanem, hogy boldog vagyok. Vőlegény, akinek menyasszonya van.