Utolsó kommentek

2016.01.25 - A fekete hétfő

2016.03.15. 07:52 | Xinaf | Szólj hozzá!

Címkék: ima szomorúság

Nagyon régen írtam új bejegyzést, de ennek most volt oka: az előző után 2 nappal meghalt Édesapám. Nem álltam készen arra, hogy erről bejegyzést írjak, másról pedig nem akartam. 
A halál mindent megváltoztat, és valahogy olyan morbidnak éreztem volna, hogy olyan lényegtelen apróságokkal foglalkozzak, mint a Deadpool film kritikája, vagy egyik-másik politikai esemény, konditermi élmény, stb. Hol vannak ezek ahhoz képest, hogy elment egy olyan ember, akihez hasonló sem született soha?
Az apám megtanított rá, hogy szilárd hitem legyen. Megtanított rá, hogy tiszteljem a mások hitét, akkor is, ha szöges ellentétben áll az enyémmel. Mi bizonyítaná ezt jobban, mint hogy ő, aki meggyőződéses kommunista volt, sosem tiltotta, hogy keresztény legyek? És most nézzünk mélyen magunkba, kedves keresztény testvérek: 
Hányan engednénk meg, hogy a gyerekünkből meggyőződéses kommunista legyen?
Persze, a mi hitünk az igazi, és Krisztusi. Az Apám pedig pont ugyanígy gondolta igazinak és valódinak a saját hitét.
Ez nem egy érzelmektől dús bejegyzés lesz. Aki erre vágyik, az elolvashatja az öcsém búcsúját Aputól, abban visszahallom a saját érzéseimet. 


Apám keményen szeretett. Nem úgy értve, hogy vert volna, egész életemben egyetlen pofont kaptam tőle. Nem is kiabált, nem volt rá szüksége. Viszont mi sosem voltunk ölelkezős-puszilkodós család. Nem mondtuk egymásnak sokszor, hogy szeretlek. De mielőtt bárki is félreértené, tudtuk. 
Az Apám becsületes volt. Nem választotta a két rossz között a kevésbé rosszat, csak a jót, vagy semmit. Nem keresett kiskapukat, nem próbált meg megmagyarázni dolgokat, hogy amit tett, miért nem rossz mégsem.
Az Apám egy tiszteletre méltó ember volt. Amikor élete végén már beteg volt, gyenge, és fájdalmai voltak, akkor sem volt egy percig sem szánalmas. Mindig erős volt és tekintélyt parancsoló, akinek sosem mondtunk volna ellent. Mindig Ő jut az eszembe, mikor azt hallom, hogy valakit a gyerekei akarata ellenére bedugtak egy otthonba. Hát ez nálunk még elméleti szinten sem jelent meg.
Az Apám családfő volt. Mindig az volt, amit Ő mondott, és mégsem volt soha zsarnok. 

És még órákig sorolhatnám, de hát úgy sem lehet teljes képet adni egy emberről egyetlen bejegyzésben, nem?
Talán annyit érdemes lenne még leírnom, hogy baromira elégedetlen vagyok ezzel az írással, mert megint nem adja vissza a lényeget. Leírtam egy jó embert. Jó emberből száz, ezer és százezer is van, de Apuból csak egy volt, és ebben az életben vele én már nem találkozom.
"Hogy milyen volt? Különb mint a többi. Százszor is, és még ezerszer is. És mennyi jót tudott volna tenni? Az ég is csak az ilyet szereti..."

Egy dologban biztos vagyok. 
Sok kereszténynek lesz félelmetes a halál után a Jézus Krisztussal való találkozás. Nagyon sokan fogják (fogjuk?) azt tapasztalni, hogy "Te az én követőm voltál, hogy tehetted ezt?" Nagyon sokan kell majd szégyelljék magukat, mert hazug módon eltérítették a lelkiismeretüket, egyértelmű Krisztusi tanításokkal mentek szembe, stb. Talán nekem is.
De az én kommunista apámat Jézus urunk biztosan széles mosollyal fogadta, erős kézfogással bemutatkozott neki: "Szia Feri, én Jézus vagyok, akit te soha nem ismertél, mert amit mások mondtak rólam neked, azok alapján te nem akartál megismerni. De én ismertelek téged, és nagyon büszke vagyok rád! Persze, követtél el te is hibákat, bűnöket, de mellé mégis... te sokkal inkább a barátom voltál, mint azok, akik a híveim."
Én valahogy így képzelem el Apu találkozását az én Urammal, az én Istenemmel. És biztosan nagyon jó helyet kap, ahol nyomon követheti az életem hibáit és erényeit.

Nagyon sajnálom, hogy sose tudtam a kezébe adni az általam nemzett unokát.
És igen. Nagyon hiányzik. És igen, rengeteg dolgot nem beszéltünk meg, sok mindent nem mondtam el neki, amit el kellett volna, és nem mutattam meg, amit meg kellett volna. És igen, még a mai napig előfordul néha (főleg esténként), hogy egyszercsak elkezdek zokogni. És azt hiszem, amikor én készülök a halálos ágyamon a Nagy Találkozásra, akkor majd Ő lesz az egyik, aki eszembe jut.

Kedves olvasók, ha van egy kis időtök, mondjátok el a Panachida ezen sorait elhunyt Édesapám, Veszelszki Ferenc lelkéért!

"A megdicsőült igazak lelkeivel
Nyugtasd meg Üdvözítőm a te elhunyt szolgádnak lelkét
Megőrizvén őt a boldog életben
Mely nálad van emberszerető!

A te nyugalmadban Urunk
Hol minden szentjeid megnyugszanak
Elhunyt szolgádnak lelkét
Üdvözítőnk, nyugtasd meg!

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek

Te vagy Isten, ki leszállottál a poklokra
És az elítélteknek kötelékeit feloldozás
Elhunyt szolgádnak lelkét
Üdvözítőnk nyugtasd meg!

Most és mindenkor, és örökkön örökké, ámen!

Egyetlen tiszta és szeplőtelen szűz
Ki Istent mag nélkül szüléd
Kérjed Őt elhunyt szolgájának
Lelke üdvéért."

Apám 1949.12.03.-án született, és elhunyt 2016.01.25.-én. Még felköszöntöttük a 66. születésnapján.

A bejegyzés trackback címe:

http://xinaf.blog.hu/api/trackback/id/tr998478520

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.