Mivel felkérést kaptam rá, és ráadásul ez szerintem egy fontos dolog, így leírom, hogy is lehet feldolgozni valakinek az elvesztését, azaz hogyan is érdemes gyászolni?
Eléggé magabiztosan mondhatom, hogy ezt a saját bőrömön tapasztalhattam meg nemrég, és azt hiszem, elég jó "módszereket" (jobb ötlet híján így hívom) alkalmaztam a legnehezebb napokon.
Nekem, mint katolikusnak nagy szerencsém, hogy ott van a bizalmam Isten iránt. Egyrészt hiszem, hogy létezik és szeret, ergo hiszek abban is, hogy a halál közel sem a történet vége. Édesapámnak, aki sosem volt Istenhívő, még a halál után volt lehetősége egy végső választásra, de akkor már "színről színre" látott, és nem "tükör által, homályosan". Tudva, hogy milyen remek ember is volt Apám, meggyőződésem, hogy az Úr neki az üdvösséget tartogatta, és biztos ami biztos, buzgón imádkoztam (és néha még imádkozom is) érte.
Ez az egész hatalmas vigaszt jelentett számomra.
De mi a helyzet azokkal, akik nem vallásosak? Akiknek nincs konkrét túlvilág képe, vagy egyenesen úgy vallják, hogy nincs a túloldalt semmi?
Első körben nagyon fontos tisztázni: a gyász során nem az elhunytat sajnáljuk. Akár van túlvilág, akár nincs, aki meghal, az már nem érez pl. fájdalmat. Akár öreg, önellátásra éppen hogy képes, vagy egyenesen képtelen testet, akár betegségtől megtört testet, akár baleset következtében szétroncsolódott testet, stb. hagyott is maga után a szerettünk, biztosak lehetünk benne, hogy a halál ekkor már szabadulás volt. Az erőszakos halált haltak sem kivételek, a fájdalomtól és a félelemtől ők is megszabadultak!
Én úgy gondolom, a sajnálat ilyenkor magunknak szól. Én sírtam, haj de mennyit sírtam Apám elmenetelekor, de mint azt fentebb írtam, nem feltételezem, hogy ne járt volna sokkal jobban! Viszont engem hatalmas veszteség ért. Elment az ember, aki az életemet adta, aki minden viselt dolgomról azelőtt tudott, hogy elmondtam volna, aki értem dolgozott, aki velem nevetett, akinek büszkén újságoltam el munkahelyi sikereimet, stb. A rádöbbenés, hogy többet nem tudok vele beszélgetni, hogy elpazaroltam egy csomó időt, hogy amit eddig nem tettem meg neki, már nem is fogom... ezek az érzések szorítják össze a szívünket.
Azt nagyon fontos látnunk, hogy ez nem baj! Nem baj, ha magadat sajnálod! Hiszen a veszteség tényleg óriási: egy pótolhatatlan ember ment el. Akihez hasonló nincs még egy a világon!
Nekem nagyon jól jött az is, hogy a Kedvesem végig mellettem állt. Nem egy éjszaka sírtam magam álomba, az ő karjai között. Teljes mértékben osztozott a gyászomban, megértette a fájdalmamat. Újra és újra mesélhettem neki róla, aki már nincs köztünk, felemlegethettük a régi történeteket, az első találkozásuk élményeit, stb.
Utána napokon át minden kedves ismerősömmel csak róla beszéltem. Ez is nagyon kellett. NEM javaslom, hogy bárki magába zárja az érzéseit. Ezt ki kell okádnunk magunkból! Nem engedhetjük, hogy féregként rágjon belülről. Akinek tényleg fontosak vagyunk, nem fog "megunni" minket, akkor sem, ha napokon át csak egy ember a téma, aki már nincs köztünk.
Nagyon fontos az is, hogy elfoglaljuk magunkat. Én már másnap elmentem kondizni, és ez segített, hogy ne roppanjak össze, hanem lekössem valamivel a figyelmemet. Két napra a történtek után már dolgoztam, és nem bántam meg kicsit sem, mert így nem volt időm magamba zuhanni.
És a legfontosabb:
Nem szabad, hogy ezért többé ne érezzük magunkat jól!
Testvérek, akit szerettünk, jó eséllyel ő is szeretett minket. Van, aki úgy érzi, egyfajta árulást követ el azzal, ha ismét nevetni kezd, jó lesz a kedve, stb. Ez BAROMSÁG!
Biztos vagyok benne, hogy az Apám nem akarta, hogy szomorkodjunk heteken át. Ő engem mindig vidámnak és boldognak akart látni. Nem szabad elnyomni a szomorúságunkat, de nem szabad a vidámságot sem! A gyász lassan fakulni kezd majd, az idő begyógyítja a fájdalmas sebeinket... mi pedig túllépünk a történteken.
Ez persze nem feltétlen gyors folyamat.
Nem is régen, pár hete kaptam, szintén a Kedvesem karjai közt zokogó rohamot, mert rém tőrt ismét a veszteség fájdalma. Nem szégyenlem. Ahogy azt sem, hogy a mindennapjaimban vidám vagyok, aki sokat és szívesen nevetek.
Amikor meghallottam a telefonban, hogy "Apu meghalt", úgy éreztem, hogy a világnak immáron vége. Később abban bíztam, hogy valamit félreértettem. Rettegve mentem fel a lépcsőházban, és mikor beléptem az ajtón, rögtön éreztem az otthoni hangulatból, hogy nem, sajnos nincs tévedés.
Azt hiszem, ettől az érzéstől már sosem szabadulok meg, amíg élek, néha rám-rámtőr majd, hogy hiányzik. Mert hiányzik nagyon! De az élet nem állt meg, én pedig közös jövőt kell építsek a Kedvesemnek, és biztos jövőt a leendő gyerekeimnek.
A végére egy idézetet hagytam a Harry Potterből, mely nagyon idevág, és egy videót, mely engem nagyon nagy erővel segített át ezen a borzalmas állapoton. Tudatos pszichológia ide, emberek támogatása oda, nekem mégis Jézus segített a legtöbbet most is.
Az idézet:
"Ne szánd a holtakat, Harry. Az élőket sajnáld, s legfőképp azokat, akik szeretet nélkül élnek."
A videó:
Utolsó kommentek