Bächer Iván  

MI VOLT MA?

"Na meséld el, gyerekecske, ahogy szoktuk, meséld el: mi volt ma? Gyereknap. Úgy van. Nagyon jó. És mi történt? Mit csináltunk? Ligetbe, bizony. Oda kimentünk, bizony ám. És ott mi volt? Léggömb, igen. Elszállt. Kétszáz forintért. Másikat, igen, vettünk másikat. Az is elszállt. Másikat, igen. Harmadikat is vettünk. Elszállt, igen, elszállt az is. Ideges, igen, ideges. A papa ideges volt. Mert direkte elengedted! Igen, a papa kiabált. Sírtál? Az nem kifejezés! Bőgtél! Üvöltöttél! A papa is üvöltött. A mama is sírt, igen. A mama is ideges volt. Nem veszekedtünk. Beszélgettünk. És aztán elmentünk az állatkertbe. Igen. Leköpte, igen. A majom leköpte a papát. Ideges, igen. A majom ideges volt. A papa is ideges volt. És aztán? Megharapta, jól mondod. A teve megharapta a papa kezét. Igen. A teve ideges volt. A papa még idegesebb. Doktor bácsi bekötötte, igen. Ideges volt, igen. A doktor bácsi ideges volt, mert vasárnap kellett dolgoznia neki. Papa is, igen. Hogy ne lett volna ideges, amikor ötezret gombolt le róla az a hentes! Nem veszekedtünk. Beszélgettünk. Aztán mi volt? Nagymama, igen. Mentünk ebédelni a nagymamához. Autót, igen. A nagymama adott neked egy kisautót. Sziréna, igen. Szirénázó kisautót. Már nem szirénázik, de akkor még szirénázott. Mi volt az ebéd? Leves, igen, karfiolleves. Igen, a mama sírt. Ideges volt, igen. Mert a nagymama mindig elfelejti, hogy a mama nem szereti a karfiollevest. A papa szereti, igen. Papa is ideges volt, igen, mert a mama meg elfelejti, hogy a nagymama ideges. Igen, nagypapa. Nagypapa beteg. Kórházban igen. Mentők, igen, nem jöttek, sokáig nem jöttek a mentők, igen. Azóta a nagymama ideges. És elfelejti, hogy ki szereti a karfiollevest, és ki szereti a zöldbablevest, és ki szereti az anyámkínjalevest. Nem, nem veszekedtünk. Beszélgettünk. Aztán mi volt? Játszottunk, igen. Belerúgott, igen. A mama belerúgott az autóba. A sziréna miatt. Mert mondtam, hogy elég volt a szirénázásból, van másik kisautó, játsszál olyannal, ami nem szirénázik, mert a mama feje szétreped. Fájt, igen, a mama feje fájt. Szirénázott, igen, a kisautó szirénázott, mire a mama belerúgott végül, hogy elszállt a kisautó, levert két poharat, és azóta nem szirénázik. Igen, ideges volt. Igen, a főnök. A főnöke miatt volt ideges. Igen, szekálja. A főnök szekálja a mamát. Nem veszekedtünk. Beszélgettünk. És aztán mi volt? Jöttek vendégek, igen. Nem ollókák. Kollégák, kollégák, igen. A papa munkatársai. Azaz csak volt munkatársai. Mert múlt héten ki lettek dobva mind. Papa is, igen, a papa is. Hangosak, igen, hangosak voltak. Ittak, igen. A mama sírt, igen. Mert kiabáltak. De hát hogyne kiabáltunk volna, a hétszentségit! Nem veszekedtünk, beszélgettünk. Aztán mi volt? Fürödtél, jól mondod. Sírtál, igen. Mert a mama meg akarta mosni a hajadat, de te üvöltöttél, én meg mondtam, hogy hagyja a fenébe, mire ő mondta, hogy ő mindjárt az egészet hagyja a fenébe, ezt az egész szétrohadt, elcseszett világot. Elrohant, igen, ránk vágta az ajtót. Visszajött, igen. Sírt. Ideges volt, igen. Nem veszekedtünk, csak beszélgettünk. Aztán most itt vagyunk a nagyágyban, igen. Itt a mama, a papa, a Loncibaba, és te is itt vagy. Mész a kiságyba aludni. Igen, a mama is itt van. Nem sír. Csak a könnye csorog. De, látod, nevet már. Na énekeljük még el, hogy Gingalló, gingalló, amott megyen víg Palkó, cintányér a kezében, vaskalap a fejében. Úgy van, ügyes vagy, na gyere, mész aludni, vége a gyereknapnak, gyere gyerekecske, így, itt a Loncibaba is, aludjatok; aludjatok jól, és álmodjatok szépeket legalább."
(Népszabadság, 2003. május 26.)

Nem szoktam Népszabadságot olvasni. Ezt az írást egy tanárom miatt találtam meg a Népszabadság online oldalán, és beleszerettem. Milyen irónia árad belőle nem? Mintha egy szellemi fogyatékos gyereknek beszélnének, holott a felnőt társadalom a fogyatékos. Tiszteletem a szerzőnek.