Soha nem tudtam félretenni a büszkeségem. Soha nem tudtam alázatot mutatni. Valahogy szeretem magam különlegesebbnek érezni. Néha annál is, mint ami vagyok.
Meg fogom kisérelni félre tenni az arogáns fontoskodásomat. Hiszen mire is vagyok büszke? Persze van amit én értem el, nem vagyok álszerény. Értékes ember vagyok, és ezért sokat tettem... de ha Isten nem adott volna erős karokat, intelligenciát, akaraterőt, stb., akkor mihez kezdek magammal? Lehettem volna szellemi vagy testi fogyatékos is!
Találtam egy dalt, ami remekül kifejezi az érzéseimet. Alatta közlöm majd a szöveget is. 0:26-tól indul maga a zene. (Kicsit halk, adjatok rá kakaót!)
"Hogy ez az út a jó,
Hogy így lesz bölcs a válasz,
Mert mindig följebb vágytam én,
Ez nem volt szerénység.
Ez bizony nagy hibám,
Hogy mindent tőled vártam,
És most, hogy sorsom sötétség,
Csak most kap tiszta fényt.
Légy hát útmutatóm,
Szóld hát a szót!
Én mennék, ha bárhová hívsz,
Csak légy majd útmutatóm.
Ha csupán próba volt,
Az legyen bár a végső,
Ha lennék szegény, tudatlan,
A remény megint ő.
Ki mindig jót akar,
Az végül célba ér mind.
Csak hinni kell, és segít majd,
Ki mindig jóra int.
Te légy hát útmutatóm,
Szóld hát a szót!
Én mennék, ha bárhová hívsz,
Csak légy majd útmutatóm!
Egy felhőt láttam, s égnek néztem én.
A madár szállt, én vágyva vágytam röptét.
De Te voltál, Te küldted őt elém,
Csakis azt kívánnám, Uram, várj rám.
És légy hát útmutatóm,
Szóld hát a szót!
Én mennék, ha bárhová hívsz,
Hisz’ végleg benned bízom én.
Csak várj az út végén."
A lényeget vastagon kiemeltem. És, zárásként annyit kérek:
"Légy hát útmutatóm!"
Utolsó kommentek