Mikor leültem a gép elé, azon kezdtem gondolkodni, hogy miről is írjak? Rengeteg minden foglalkoztat az életben, de mi érdekelheti a kedves olvasót is?
Aztán egy kis múltbéli merengés mellet döntöttem, kb. 10 másodperccel a mondat elkezdése elött.
Nézegettem ma régi fényképeket... láttam magam óvodásként, ahogy ott feszítek fehér ingbe, térdzokniba... és mosolygok. Soha nem szoktam fényképen mosolyogni.
Aztán általános iskola negyedikesként. Ott áll a tömegben egy duci, szemüveges, rosszul fésült kisfiu. A kis Xinaf.
Eljutottunk ötödikig. A duci, szemüveges kisfiu kacag egy barátjával összekarolva. A srác ma már punk.
Hetedikes kép. Xinaf már rocker. Haja kócos, arcát nagyon erőtlen szőrzet borítja, kezén szegecselt csuklóvédő, és szegecselt mellényt visel. De már nem nevet, és nem mosolyog a képen.
Nyolcadik. Xinaf hosszú hajjal, ünneplőruhában. Összekapaszkodik az akkori haverjaival, és megint nevet. Jókedvü, mert szeretik.
Kilencediktől tizenketedikig osztályképek. Xinaf rendszeresen máshogy néz ki, de soha nem nevet már fényképen. Maximum mosolyog.
Hittantáborok, betlehemes előadások... Xinaf külseje szinte képenként más...
Tablókép. Xinaf ezen is komor.
És itt vagyunk, 2008-ban. Elvégeztem az általánost, végigcsináltam egy gimnáziumot. Fél évet jártam egy OKJ-s suliba, majd melóztam másfél hónapot az OLK-n.
Ma is sokszor jókedvö vagyok, és ma is szoktam kacagni, röhögni, nevetni... de a humoromat átjárja a maró gúny és cinizmus. Úgy érzem, sokkal feketébb lettem, mint aki valaha voltam.
Nemrég arról beszélgettem egy ismerőssel, hogy mennyire nem olyan vagyok, amilyené válni akartam. Mert én tudtam, milyen felnőt akarok lenni. Ha olyan lennék, amilyennek elterveztem magam, akkor egy mosolygós, nagyon segítőkész, és nagyon tisztalelkü ember ülne a gép elött, és valószínüleg létre se jött volna ez a blog. Hiszen sose kerültem volna a szélsőjobbra, soha nem olvastam volna Tomcat régi blogját... talán nem is tudnám, mit jelent ez a fogalom, hogy blog.
Sajnos nem így lett. Olyan ember lettem, aki sokat vigyorog, és sokat humorizál, de közben gúnyos, keserű és gyanakvó.
Nemrégiben találtam meg újra a valódi belső derüt, amikor az ember boldog. Sokat köszönhetek a cserkészetnek, ahol olyan emberekkel is megismerkedtem, akik belülről vidámak, és ezzel meg tudták nyitni azt a falat, amit magam köré építettem.
Soha, de soha nem szabad elveszítenünk a képességet, hogy minden ok nélkül örüljünk. Én megtanultam, mekkora veszteség ez.