"Fogd kezem, és lelked így megbékél
Őket nézd, lásd, nem hiába éltél"
(Nyomorultak musical - részlet)

Amikor a Nagymamára gondoltam, eddig mindig az őszhajú, mosolygós szemű, pufók kis öregasszony jelent meg a szemeim elött, akit ha ritka időközönként, de viszonylag sokat láttam. Mindig is vén volt a szememben. Mindig mosolygot, és mindig örült, ha látott. Hányszor nézett meg magának közvetlen közelről, hogy milyen nagyot nőttem... de az én világom már idegen volt neki. Sajnos ő mindig vendég volt az én életemben.
Most olyan, mint ha egy osztott képernyőn keresztül nézném, ha eszembe jut. A bal oldalon  a már vázolt mosolygós, pufók asszony, a másikon pedig... a jobb oldali képen egy csontsovány, haldokló, ziháló, és örökkön alvó, alig élő tetemet látok...
Iszonyú érzés most leülni, és blogot írni. Iszonyú érzés, de leírom. Talán ettől könyebb lesz.
Ma sírtam. Zokogtam. Amikor utoljára láttam, talán már voltam gimis. Vagy nem. Nem emlékszem. És tegnap nővérem szólt, hogy ha akarom még látni az életben, menjek be az otthonba. És én bementem.
Több, mint 5 éve nem láttam. Vagy már lassan 8 éve? Azt hittem, felkészültem arra, ami vár... tévedtem.
Az az ember, akit én Nagymamaként ismertem, már nem él. Biológiailag a teste még életben van (talán). Csak éppen öntudatlan. Az arca merő ránc, a légzése szakadozott zihálás... már nem sok idő, talán napok kérdése, és magához veszi az Úr.
A halál csak nekünk, élőknek szörnyű. A Nagymama 85 évet élt. A férje, a Nagypapa ha jól tudom már 16 éve meghalt. Rá alig emlékszem.
Most nehéz idők jönnek. Nekem teljesíteni kell ugyanúgy az iskolában, edzésen, angolon... a hangom eltünt, sokkal csendesebb vagyok, mint voltam. Amikor harsány vagyok, akkor is.
Még sosem láttam szerettemet ilyen állapotban. Ez leírhatatlan érzés. Úgy írok, mint ha már halott lenne, pedig még él... és ez nem nekrológ... bocsánat.
Bocsánat, nem is tudom, hogy le szabad-e ilyesmit írni egy ilyen típusú blogba. Azt tudom, hogy valami nagyon összetört bennem ma reggel.
Ott álltam a Nagymama felett, aki bár aludt, de a nővér szerint reagált arra, amikor mondta neki, hogy jövök... ott álltam, minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjak, mert nem akartam, hogy érzékelje... most ebben a pillanatban is folyik a könnyem... ahogy emlékszem... és csak anyit tudtam kinyögni: "Szia Nagymama... Leérettségiztünk... 22 éves vagyok... Szia..."
Bennem maradt, hogy mennyire bánom, hogy nem mentem le hozzá gyakrabban, hogy mennyire fáj, hogy nem ismertem eléggé, hogy mennyire szerettem volna, ha büszke rá, hogy ember lettem...
És még vagy ezer mindent.
Az ember akkor tanulja meg megbecsülni a másikat, ha elveszíti.
Hát akkor... szia Nagymama!