Amióta írom ezt a blogot, nagyon megváltoztam.
A történet eleje 2007 májusa. Tomcat blogját igen gyakran olvasgattam akkoriban. Alapvetően egyet is értettem a gondolataival. Végül egy válrándítás kiséretében regisztráltam a blog.hu-n. Miért ne? De mielött a blogomra rátérnék, mesélnék kicsit az akkori Xinafról, aki a múltam, és nem tagadom meg.
A társaságomban nem sokkal ezelött felütötte a fejét a nemzeti szocializmus. Végigtomboltuk a fehérfűzős korszakunkat, rövid katonahajat hordtunk, és üvöltöttük az utcán a skinhead számokat. Balhét kerestünk, és könyedén találtunk is. Egy veszett korszak volt. Gyakran lendítetük a karunkat, kiabáltuk hogy "sieg heil", és nagyon keménynek éreztük magunkat.
Hogy is lett ennek vége? Elöszőr is: ez itt nem a rózsadomb. A fehér fűző láttán sokak agyába beleszökik a vér, és finoman szólva se életbiztosítás. Ráadásul értelme sincs az egésznek. De mielött elterjedne a dolog, hogy félelemből váltottam, folytatom. Egyszercsak az egyik barátom fehér fűző nélkül jött be. Nem volt hajlandó kárpátiát énekelni, és agreszívan reagált minden nemzeti gondolatra. Ő elöbb döbbent rá, amire én csak napokkal késöbb: ez nem én vagyok! Aztán jött a holocaust tagadás.
Bár voltak ilyen kijelentéseim, én még vad NS időmbe se voltam antiszemita. A zsidókkal sose volt bajom. Történelemből viszont van egy alapvető rálátásom a dologra, és ez a téma nagyon nem tetszett. Ma is ez szüli a legtöbb vitát a blogon és a magánéletemben is. És a végső pont: amerikai historia: X. Ez a film indított el az úton, majd vitt le róla. Az élet talán tényleg túl rövid ahhoz, hogy félelemben éljem le. A bakancsomból kikerült a fehér fűző, de a nagymagyarországos polóm, és a szélsőségesbe csapó hazaszeretetem megmaradt. Aztán egy kocsmában belémkötött egy skinhead. Méghozzá a bőrszínem miatt. Ebben is igaza van a historia X-nek: az ember képes egy csalódás miatt gyökeresen megváltozni. Ahogy Dereck tette, úgy változtam én is.
Nos, a blogra visszatérve: ilyen élményekkel a hátam mögött született meg ez a bizonyos "internetes napló". Sikeresen haragítottam magamra vele több ismerősömet is.

Sokkal könyebb idepötyögni pár kellemetlen gondolatot, mint másnak a szemébe mondani. Ahogy az ismerőseim csalódtak bennem, én ugyanúgy csalódtam bennük. Csak név nélkül:
Anyiszor halottam hogy beképzelt, öntelt, nagyképű alak vagyok, akivel nem lehet vitázni, hogy már majdnem elhittem. Egyre másra szólítottam meg haverokat, barátokat vagy csak egyszerű ismerősöket, hogy megkérdezzem a véleményüket. Sokszor halottam olyan kritikát is, hogy csak beszélek, nem is értek semmihez, nem nézek utána a dolgoknak. Hajaj, ezen is sokat gondolkodtam, mivel büszkén állítom, hogy kevesen hallgatják meg annyira mind a két oldalt egy kérdésben, mint én. A kedvencem az volt, hogy más érveket meg se hallgatok, csak ami nekem tetszik. Én meg ezerszer is elismétlem, hogy meghallgatok minden érvet, maximum nem értek vele egyet.
Külön értékelem, mikor mondok valakinek egy mondatot, majd hozzáteszem: de ezt el ne mond senkinek. Ő persze megsértődik, hogy mit feltételezek én róla? Igaza van, gondolom én. Majd megromlik a viszonyunk, és varázsütésre: mástól hallom vissza, hogy miket beszélek én? Sebaj, még jó hogy megbeszéltük, hogy köztünk marad...

Ez a rész inkáb egyfajta önlenyugtató írás volt. Hogy kiírjam magamból, ami bánt. Visszakanyarodva az eredeti témához: megtanultam megbecsülni és tisztelni baloldali embereket és gondolatokat, ahogy megtanultam megvetni és lenézni jobb oldali személyeket és eszméket. Talán soha ilyen objektív nem voltam még, mint most, hét hónap blogolással a hátam mögött.
Aki csalódott bennem: lelke rajta. Én aztán nem kérek senkit, hogy velem lógjon, nem eröltetem magamat rá másokra. Akiben én csalódtam: nos, élj nagyon boldogan.