Kicsit tele van a tököm most a világgal, ezért előre is elnézést kérek. A táborról igértem egy cikket, majd azt is elolvashatjátok itt. Most másra térnék ki...
Nem szeretem, amikor valaki elöbb beszél, és utána gondolkodik. Nem szeretem azt sem, amikor valaki tényként jellemez engem. Mert most olyat tudtam ám meg magamról gyerekek, amit soha nem hittem volna...
Megtudtam ugyanis valakitől, hogy én még életemben nem voltam szerelmes, azt sem tudom milyen az. Ez egyértelmű, hiszen cinikusan véleményeztem egy hangfelvételt, amelyben egy öt éves kislány beszél. Elmondja, hogy ő a Tomit örökké szeretni fogja.
Igen, cinikus voltam, és nem hiszem, hogy ez a valóság, ez a normális. Mármint nyílván a gyerek is érez ilyet, de az még nem VALÓDI szerelem.
Nos, a véleményem elnyerte méltó büntetését: én még nem voltam szerelmes.
Ezúton is elnézést kérek minden lánytól, akinek valaha szerelmet vallottam. Egyetlen mentségem, hogy tegnapig még én is azt hittem, hogy tudok szerelmes lenni, még jó hogy felhívták a figyelmemet arra, hogy én már csak ilyen érzelmileg sekélyes alak vagyok.
Merthogy tudjuk: az a normális, ha egy ötéves kislány valódi tiszta szerelmet érez, és ezt olyan szókinccsel adja a világ tudtára, amit Ady, Radnóti vagy József Attila sem tudna hírtelen kivágni. Ez teljesen normális. Az nem, hogy én esetleg nem érzem úgy, hogy ez a valóság. Ő tudja mi a szerelem, én sajnos nem.
Rinyálósnak érződik a bejegyzés? Nyávogok? Oh, lehet... talán azzal indokolnám, hogy nagyon rosszkor jött a kritika. Olyan lelkiállapotba vágták az arcomba, amikor hálás lennék, ha nem tudnám mi az. Amikor boldog lennék, ha nem érezném a vereséget, hogy Neki én nem kellek, és nem is fogok. Amikor alig alszom, és minden hajnalban úgy kelek fel, hogy bárcsak én is elég lennék Neki! Bárcsak ne lennék kevés Hozzá!
Szóval amikor arra fordítom az energiáimat, hogy az ismert vicces, jófej Xinaf legyek, akkor tudom meg, hogy én nem is voltam még szerelmes, és felnőhetnék az ötéves kislány szintjére érzelmileg...
Amúgy ettől még nem lennék a padlón. Vitába mindenki azt mondja, ami szerinte igaz. Ha kritikus szemü barátom ezt így látta, oké. Szerintem amúgy is csak indulatból jött... vagyis ezt hittem. De késöbb...
Késöbb még egyszer előkerültem, egy olyan helyzetben, amikor igazából a hitről, Istenről és Jézusról, vagy esetleg az evangéliumról kéne beszélni, nem a bölcs felnőttek elnéző mosolyával elmagyarázni az érettleneknek, hogy optimistán kell gondolkodni, és szeretni kell, és nagyon is komolyan kell venni kortól függetlenül a másik szeretetét.
Oké, oké, néha túl cinikus vagyok. Néha túl bizalmatlan vagyok a többi emberrel szembe. De nem ártana az én szeretetemet is tiszteletben tartani.
Aki tudja, kiről beszélek, az hallgasson. Aki nem tudja, az ne itt a blogon találgasson... találgasson velem, személyesen...