XINAF - Az én világom

Mielött megírnék felkérésre egy cikket augusztus 20.-áról, mármint a kialakulásáról, ide is bepötyögnék egy bejegyzést, amelynek témája nem más, mint a Hancock című film, amit ma tekintettem meg Alister cimborámmal. (A bejegyzést tegnap kezdtem el írni, de mikor kb. tizenötödjére is lerohadt a böngésző, abbahagytam... így most csak az utólagos közlsét olvashatjátok, ha-ha-ha!)
A film sztoriját mindenki olvassa el Alister blogján.Semmiképpen sem a hivatalos kritikát, abban baromságokat írnak!
Ez a fickó segít. Segíteni akar az embereken, ennek ellenére mindenki utálja. Pedig igazi szuperhősről beszélünk: tud repülni, lepatannak róla a golyók, autókkal súlyzózik... csakhát sajnos bunkó...
És őszintén be kell valljuk, nem kicsit. A mentőakcióival több milliós károkat is okoz, ezért az emberek nem szeretik, hiába van ott mindig, ha baj van. Ördögi kör, hiszen ennek egyenesági következménye, hogy ő sem szereti az embereket.
Persze, mint mindenki, Hancock is vágyik egy jó szóra, egy kedves gesztusra, alapvető megbecsülsére. Ha nehezen is, de hajlandó változni, belemegy szinte már bármire. Az ösztönös vágy, hogy szeressék, legyőzi a saját rossz természetét.
A nyílvánvalóan sablonos témát sok poénnal, és sok váratlan fordulattal dobták fel. Nyílván szerepet kap az, ami minden szuperhősös filmnek alapkelléke: az önfeláldozás. Kockáztatni a halált a szeretteinkért, és lemondani akár a szerelmünkről is, hogy neki normális élete lehessen.
Összefoglalva: a Hancock megérte a pénzét. Nem eröltettek le semmit az ember torkán, ez a film pont anyit adott, amenyit igért. Egy kicsivel még többet is!