Fogalmam sincs, mi van velem, de lassan aggódni kezdek magam miatt. Ismét. Mert nem tudom, mit miért érzek. Olyan vagyok, mint egy kamasz.
Melankólikus vagyok, aztán jókedvü, aztán kimondottan depresziós, majd ez átcsap szimpla világutálatba...
Iwiw-en így jellemeztem magam:

"Megmondom őszintén, a legtöbb ember véleményére nagy ívben szarok. Akié érdekel, attól ki is szoktam kérni. Lehet, hogy néha túl sértő/bántó/durva/szókimondó vagyok. Elismerem. De egy valamiben biztos lehetsz: sosem fogok sunyin tőrt döfni a hátadba, átvitt értelembe sem, amúgy sem. Inkább küldelek el anyádba szemtől szembe, mint a hátad mögött.
Keresztény és rocker vagyok, ez a két dolog (szerintem) meg is mutatkozik a mindennapi viselkedésemben."

Valahogy óriási hiányérzetem van, amit értelemszerüen nem tudok addig pótolni/beszerezni, amíg azt sem tudom, mi hiányzik...
Cinikus vagyok. Elég régóta, de ez az utobbi 1-2 hónapban nagyon, nagyon, nagyon megerösödött. Otthon a családban perszem igyekszem magam visszafogni. Máshol nem. Akik lesokkolódtak a közelmúltban az egyik hittanórán tett kijelentésemtől, azok nem tudják, hogy ez tőlem nem volt kirívó. Ahogy az iwiw-en is szerepel: dúrva vagyok, és sértő. De legaláb biztosan senki sem ért félre.