- Ha lesznek gyerekeid, megérted!
- Már ha lesznek.
- Miért, csak nem akarsz szerzetes lenni?
- Azt nem mondtam.
- De nem áll tőled távol!
- Nem, nem áll tőlem távol, de nem akarok kifejezetten az lenni.
- Túlságosan szereted ahhoz a nőket, nem neked való szakma az!

Bár fogalmam sincs, pontosan mit szeretnék kezdeni az életemmel, bízom abban, hogy az Isten majd megmutatja az utamat.
És ha az Isten valamire elvezet, ott már nincs alkalmatlanság. Ő majd megadja az esetleges hiányosságaimat, legyen szó akár papságról, szerzetességről, tűzoltóságról, pilótaságról, adatrögzítésről, családapaságról, stb. Bármiről.
És most játszom az élettel. És megpróbálom azt játszani, hogy az életem elemeit belerakom egy dobozba. Erényeimet és bűneimet, jó és rossz tulajdonságaimat, mindenemet. És átadom az Úrnak!
Vagy más példával, mikor életem sztrádáján hajtok az autómmal, és Jézus stoppol. (Köszi, Newsee!) Akkor először is megállok. Utána felismerem hogy ő Jézus Krisztus, a világ üdvözítője és királya. Majd végül átadom a helyem.
Eddig megpróbáltam okosabb lenni, talán még nála is. Bölcsen felmérni, mire vagyok jó, mire tesznek alkalmassá a képességeim. Kárba veszett ügy volt.
Ahogy a dal mondja, amit már kétszer is kitettem a blogomra: (ITT és ITT)
"Én mennék, ha bárhová hívsz!"
Hiszen mennyire mindegy valójában, hogy papként, szociális munkásként, vagy éppen adatrögzítőként végzem-e be a pályát, nem? Ameddig az Isten törvényei szerint próbáltam élni, és az Ő akaratát kerestem, addig értékes életem volt!

Majdnem 13 éve (1999. június. 13.-án, vasárnap) áldoztam és gyóntam először. Én akkor léptem be a Katolikus Egyházba. Azóta történtek apró változtatások, pl. egy püspök helyett már kettőnk van.

De a lényeg nem változott sem az Egyházban, sem az én életemben: Isten nélkül az egész kártyavárként dőlne össze.