Ajánlom ezt az írást Carlotának, 
hogy példát lásson a mély hétre.

De régen nem írtam... sajnos elég felkavaró dolgok történtek velem. Ezeket nem akarom itt a blogban részletezni, a legtöbben úgyis tudják miről beszélek.
Viszont felmerül az emberben a kérdés: hogy vészeljük át a nehéz időket?
Én sokszor zenét hallgatok, ez egy elég alapvető terápiám. Persze, keresztényként azt kéne most is ínrom: az ima. És ezt írhatom is, de ez úgymond alap, és imádkozni akkor is imádkozom, ha nem vagyok nagy szarban. 

A másik mód, amivel át szoktam néha lendülni a nehéz időszakokon, ha valamely példamutató emberre gondolok. Manapság népszerűtlen szóval: példaképre.

Kik a példaképek?
Mindenkinél mások. Mindenesetre olyan emberek, akikre valamiért szeretnénk hasonlítani. Van akinek több is van (pl. Xinaf bácsi), van akinek csak egy, és van akinek nincs példaképe. Ez utóbbi csoport nekem mindig kicsit meglepő volt, de nem az én dolgom erről ítéletet mondani. Eredetileg sok sok érdekes és izgalmas emberről akartam írni, de végül is csak egyet választottam ki. Ez nem önéletrajz, csak életének főbb pontjai, érdemes magunkat gyorsan átrágni rajta. Ez az ember nem más, mint:

Sztehlo Gábor
A világ legvéresebb időszakában élt ez az evangélikus lelkész. Az ilyen idők a legjobbat és a legrosszabbat is kihozhatják az emberből, de szerencsére ő Krisztus útját járta.
1909. Szeptember 25.-én született Budapesten, és 1974 május 28.-án halt meg, Svájcban. 1932-ben lett lelkész.
Gyerekeket tanított a két háború között, zsidókat és cigányokat (főleg gyerekeket, és pár idősebbet) mentett a nyilas időszakban. Németeket (SS katonákat) is bújtatott és ápolt a szovjet betörés idején. Több, mint kétezer ember köszönhette neki az életét, minden oldalról. A háború után megalapította Gaudiopolist, az Öröm városát, ami voltaképpen a gyermekek köztársasága volt.Itt taníttatta őket, szakmát szerzett nekik, és gyakorlatilag autonom közösséget termettett. Bár végig jelen volt, nem uralkodott, csak segített. A gyerekeknek álmodta meg ezt a várost, és szilárdan hit is benne.
Természetesen ez nem működhetett sokáig, mivel sem az állam, sem az egyház nem támogatta (csak a svájci Vöröskereszt). 5 évig tartotta magát, de végül a Párt államosította a Gaudiopolist, és egy "hagyományos" árvaházat szervezett belőle. 
1956-ban a családja Svájcba emigrál, de ő még sokáig Magyarországon marad. Árvákat, fogyatékosokat gondozó szeretetotthonokat alapít, de ezek nem hosszú életűek, bezárják vagy államosítják őket. 1961-ben látogat ki Svájcba, és már nem is jön vissza, lelkészi munkáját is ott folytatja. Magyarországra látogatóba se jöhet. 
1972-ben megkapja a Világ Igaza címet, 2 évvel halála előtt.

 "Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25;10)
Sztehlo Gábor nem nézte, megérdemli-e valaki a segítséget. Ha szüksége volt rá, ő ugyanazt adta a zsidónak, mint a nácinak. Képes volt Krisztus arcát meglátni mindenkiben. 

Sok jó ember él (hála és dicsőség Istennek érte!) és élt a világban, de Sztehlo Gábor a legjobbak közé tartozik. Bár a Katolikus és Ortodox egyházak sosem fogják szenté avatni, de nekem meggyőződésem, hogy az.
Krisztus követésében példamutató, szent ember. Életéről bővebben ITT lehet olvasni.

„Aki egyet is befogad a legkisebbek közül, az engem fogad be.” (Mt 18;5)