XINAF - Az én világom

Oh nem, nem kedves olvasóm, még nem voltam. Holnap megyek.
Leugrom a Balatonra egy ismerőshöz, és remekül fogok szórakozni, mégha bele is döglök.
Addig értelemszerűen nem lesz blog, de hétfőn érkezem, és újra lesz móka, kacagás, amit akartok.
Múlik az idő, és hamarosan eljön a szeptember, és eljön a tanulás, az út az újságíróvá válás felé. A mai napig emlékezetemben élnek Csejk Miklós tanárúr szavai: "Magának újságírónak kellene mennie. Úgy ír, mint aki évek óta tanulja a szakmát..."
Meglesz. Elvégzem a sulit, és remélem nem is akármilyen eredménnyel. Megismerkedek sok új arccal. A mindennapi gondjaimat végre ismét az tölti majd ki, hogy holnap dolgozat, és nem az, hogy hajnalban kellni kell, és dögnehéz ládákat pakolni.
Még egészen kölyökként megfogadtam, hogy ha értelmiségi leszek, akkor sem nézem majd le a munkásokat. Hogy nem felejtem el a gyökereimet, hogy én is melóscsaládból származom. Azóta kijártam egy általános iskolát, egy gimnáziumot, és belekezdtem egy OKJ-s képzésbe is. Robotoltam havi ötvenezerért, napi 12 órában.
Több mint egy éve írom ezt a blogot. Az évek alatt (amióta úgymond tudatomnál vagyok) túllettem néhány kapcsolaton, és néhány szerelmen, ezek közül néhány átfedés is van szerencsére. Leérettségiztem, barátokra leltem, megismertem önmagam napfényes és árnyékos oldalát is. Néhányan eltüntek az életemből, pár új érkezett, és sokan átértékelődtek, ki negatív, ki pozitív írányba. Lettek elveim, véleményem, megtanultam egyéniséggé válni a birkacsordában. Na, ez sokaknak nem tetszett, tökéletesen nem is illek bele sehova. Túlságosan rendszerellenes vagyok.
Elolvastam párszáz könyvet, sok darabot néztem meg színházba, és most itt vagyok, 2008-ban. Maholnap 21 éves felnőtként, aki pár év múlva önálósodik, családot alapít, és saját élete lesz. Mármint saját, ha nem osztja meg mással.
A remény hal meg utoljára. Én még reménykedem. Mert van miért. Mert bár sokan bántanak a vallásom, avagy a hitem miatt, de megéri elviselni. Megéri, mert én soha nem vagyok egyedül. Nem nyomaszt a csend... aki nem hisz, az ezt soha nem fogja megérteni, milyen érezni hogy valaki fogja a kezed, pedig egyedül ülsz egy szobában...
Valamit már letettem az asztalra. De még bőven nem eleget. De felkészültem rá, hogy meglépjem ami még hiányzik!