Gyors helyzetértékelés: az elmúlt napokban beteg voltam, és még nem gyógyultam meg. Ettől függetlenül a hétvégét egy kétnapos cserkésztáborban töltöttem, tengernyi kisgyerek társaságában. Jó volt!
Örülök, hogy holnap már iskolában lehetek. Különös dolog, de tényleg örülök neki. A rendszer, a társaság, meg úgy az egész suli feeling hiányzott már. Nem is hiszem el, hogy ezt én mondtam... (írtam...) Kicsit le is higgadtam. Már nem vagyok annyira közömbös a mások érzései iránt. Az elmúlt napok mindenképpen jót tettek nekem bizonyos szempontból.
Ez azért nem azt jelenti, hogy szende, szempillarebegtető szűzlány vált belőlem! Közel sem... Pusztán ismét megtaláltam önmagamat, azt az embert, akihez anno ösztönösen közeledtek egy idő után az emberek.
Hogy nem tetszem a lányoknak, hogy nincs barátnőm, kit érdekel? Még mindig reális alternatíva, hogy papnak megyek (igazából az elmúlt időkben erösebb, mint valaha. Csak ne kéne ott annyit tanulni...). Akkor úgy sem lehet feleségem.
Pedig van lány az ismeretségi körömbe, akit már régebben is, és most is "nézegetek", hogy lehetne köztünk valami... Talán az változott meg, hogy már nincsenek álmatlan éjszakáim, amiért nincs barátnőm. És nem utálom magam, amiért nem merek kezdeményezni (na igen, sok sikertelenség, van ez így). Szerelmes nem vagyok. Akiről írtam, vele is csak az esély van meg, hogy lehetnék bele szerelmes. Ha véletlen összejönénk. (Úgyse mernék nyitni.)
Szóval jól vagyok. Talán elmondhatom: jobban, mint az elmúlt fél évben!
Legalábbis lelkileg...