Utolsó kommentek

Interjú Kruppa Levente, Rózsákterei paróchussal

2009.07.15. 15:33 | Xinaf | Szólj hozzá!

„Az a lényege a dolognak, hogy az Egyház az embereké, nem a papoké.”

-         Első kérdésem az lenne, hogy miért lettél pap?
Amikor én középiskolás voltam, akkor még kőkemény kommunizmus volt, nem látszott, hogy ennek a rendszernek vége lesz. Én keresztény családba születtem, és keresztény életformában éltünk. Azt láttuk, hogy ez a kommunizmus néhány évtizedre tekint vissza, a kereszténység, amit mi családilag megéltünk, pedig kétezer évre. Akkor még azt gondoltuk, hogy az Egyház vagy tud valamit a világról és az emberről, amit semmi más rendszer nem, vagy nagyon jól hazudik! Aztán ahogy növekedtünk, láttuk, hogy az Egyház nem önmagát tartja fent, mert ha csak keresztény embereken, papokon, püspökökön, vagy pápán állt volna ez a dolog, akkor már régen nem lenne Egyház. Tehát ennek van valami természetfeletti megtartója, mozgatója, Látván ezt az összevisszaságot, ami a kommunizmusban megmutatkozott, úgy éreztük, hogy sokkal igazabb ez a másik oldal. Negyedikes gimnazista koromban nagyon beteg voltam, két hétig tulajdonképpen az volt a kérdés, hogy élni, vagy meghalni. Akkor években mérték az orvosok a gyógyulási időt, ehhez képest én két hónap múlva teljesen egészségesen jöttem ki a kórházból. Ez a gyors gyógyulás az orvosok számára és számomra is érthetetlen volt. Akkor úgy éreztem, hogy az Isten akar még velem valamit, és a már korábban érlelődő gondolatra ez tette fel végül a pontot.

-         „Szabadgondolkodó” hívők szokták mondani, hogy „nekem nincs szükségem papra, én az Istennel közvetlen kapcsolatot ápolok”. Mért van szükség papra?
A Krisztusi Egyházban az emberek jelentős része gyógyulást és vigasztalást remél. Gyógyulást azoktól a sebektől, amit az élet okoz neki. Ha én elmegyek egy orvoshoz, és nem mondom el neki, mi bajom van, akkor az orvos engem nem tud meggyógyítani.  Meg tud vizsgálni néhány dolgot, de komolyabb betegségeknél el kell mondanom, hogy mit érzek. Ha én az Úristennel próbálok kapcsolatot teremteni, és nem használom ehhez a papot, akkor az olyan, mintha én a gyógyulást orvos nélkül akarnám magamnak megszerezni. Ez az egyik része. Amikor Krisztus a világban járt, akkor kifejezetten a gyógyuláshoz szükséges kegyelmeket elrejtette olyan szentségekben, amelyet az Egyházra bízott. Az Egyháznak, és Krisztusnak közös képviselője a pap. Krisztus akarta így, hogy legyen Egyház, és az Egyháznak legyenek papjai, akik az ő kegyelmét közvetítik az emberek számára. Meg lehet tenni, hogy én ezt kihagyom. Nem mondom, hogy lehetetlen az Istentől, Egyház és papok nélkül kegyelmet nyerni, de van sokkal egyszerűbb és könnyebb módja.

-         Mit tudsz mondani azokra a vádakra, hogy az Egyház kizsákmányolja az embereket?
A templom nem a papé, és nem a püspöké, hanem azoké az embereké, akik oda járnak. Ilyen értelemben a közösség tartja el a templomot, és tartja el azt a papot is, aki az Istent és az embereket próbálja szolgálni. Hogy érezzük a nagyságrendi különbözetet, ugye ma egy püspökök által meghatározott rendszerben azt mondjuk, hogy Egyház fenntartási hozzájárulás képen kérjük az emberektől a fizetésüknek az 1 %-át. Ez azt jelenti, egy százezer forintos nem túl magas fizetésből kérünk tőle ezer forintot. Ezt, ha akarja, odaadja. És ha nem adja oda, akkor is ugyanazokat a lehetőségeket kapja meg az Egyháztól, mintha odaadta volna. Ha valaki ötven éve soha egy forintot be nem fizetett az Egyházba, és eljön, hogy temessük el a halottját, vagy kereszteljük meg a gyerekét, ugyanazt kapja meg, mint aki ötven éven keresztül odaadta az Egyháznak a fenntartásához szolgáló összeget. Az a lényege a dolognak, hogy az Egyház az embereké, nem a papoké. Tehát nem arról van szó, hogy elvesszük az emberek pénzét, és mi ebből jól élünk, hanem arról, hogy fönntartja a közösség a saját templomát, papját. Nem hiszem, hogy luxus életet él az Egyház vagy a papok. Ilyet is láttunk már, mindenütt bűnös emberekből áll össze az Egyház vagy az Egyház közössége. Én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy nem élek gazdagon.

-         Mi a véleményed a cölibátusról?
Mind a két oldalnak, tehát a nőtlenségnek, és a családos állapotnak is előnyei és hátrányai is vannak a papság szempontjából. Egy nőtlen ember idejének minden részét, estéjét, éjszakáit, bármit a közösségnek tud szentelni, mert neki nincsenek kötelességei, mondjuk egy családdal szemben. Ehhez külön karizma kell. Külön karizma alatt azt értem, hogy az Isten képes olyan belső erővel kiegészíteni egy férfiembernek az életét, akár egy női szerzetesnek az életét is, hogy neki nem kell társ ahhoz, hogy a boldogságot elérje. Az a cölibátusról a véleményem, hogy meg kellene adni a szabad választás lehetőségét, és nem kellene kötelezővé tenni. Nálunk, akiknél lehetőség van arra, hogy megházasodjanak, nálunk is vannak nőtlenek, akik szabad választásukból úgy döntenek, hogy keleti rítusú papként, de nőtlenül élik az életüket. Ezt egy sokkal tisztább választásnak érzem, mint azt, hogy valakit a papság hivatása miatt kényszeredetten vállalja a cölibátust.

-         Papként mi volt az eddigi legpozitívabb, és legnegatívabb élmény életed folyamán?
Papként a legpozitívabb élmény az, amikor valaki bejön ide az utcáról, és lesz egy pozitív Egyházképe, vagy egy pozitív képe a papságról, amit azelőtt ő csak az ellenvéleményekből ismert. Ha valami nagyon kiemelkedő eseményt akarnék mondani, ami az életemet meg a papságomat gondolati szinten nagyon sokszor meghatározta, az elsősorban az, hogy én II. János Pál pápával együtt misézhettem Máriapócson, háromszázezer ember előtt. Annak az embernek a jóságát, a szelídségét, a nyugalmát közelről érezni, ez az óta engem sok nehéz helyzetben megvigasztalt már. Negatív élmény az, amikor valakinek az életed és a papságod legjobbikát akarod adni, és elutasít, vagy kinevet. Az egyik, legalább tizenöt évvel ezelőtt történt esemény volt, hogy egy család kérésére egy ötvenes éveiben járó nőhöz mentem egy korházba, aki agydaganatos volt, és a harmadik műtét után megmondták az orvosok, hogy nincs esély. Amikor odaálltam az ágya mellé, és elmondtam, hogy miért jöttem, és ki vagyok, akkor káromkodva elküldött az anyámba. Akkor nem azt éreztem, hogy engem taszít el, hanem azt, hogy az Istent a halál előtt közvetlenül elutasítja. Ez nekem, mint embernek, és mint papnak is, nagyon keserű dolog volt, hogy ilyen mereven, csúnyán elutasít valaki, pedig én nem a pénzéért mentem, és nem akartam tőle semmit.

-         Utolsó kérdésem, amit minden interjúalanyomnak felteszek: szereted a palacsintát?
Nem. És ha érdekel, a fagylaltot sem szeretem.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://xinaf.blog.hu/api/trackback/id/tr191247647

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása