Kényesebb ez a téma, mint aminek tűnik.
Ajándékozni sokféleképpen lehet. Egyrészt lehet spontán. Az ilyesminek mindenki örül, ha nem lappang sunyi szándék a szép gesztus mögött. Aztán lehet alkalmakkor. Születésnap, névnap, karácsony, stb. Ilyenkor megint csak két alternatíva van: meglepetés ajándék, óvatos puhatolózás után, amikor is kiderítjük, mit szeretne a másik, és ha anyagilag megoldható, megkapja. Nagy az öröm, nagy a boldogság, csak nem könnyű a feladat. Én jobban szeretem a másik alternatívát: "Mit szeretnél kérni erre és erre?" Ha a kérdezett ilyenkor olyat mond, amit nem bír az anyagi forrásunk, meg lehet neki mondani, és lehet keresni valami mást. Ha viszont meg tudjuk fizetni, szintén nagy az öröm, hisz azt kapja, amit akart.
Ezen kívül létezik még az udvariassági ajándék. Az ilyet, legszívesebben ott helyben pusztítanám el... arról beszélek, amikor ajándékozunk valamit, amit éppen találunk a boltba, nehogy már ne adjunk ajándékot felkiáltással. Ez akkor szokott előfordulni, ha az ajándékozott nem nyilatkozik, mit is szeretne. Sajnos azonban más sziutáció is van. És ezért kezdtem el írni a bejegyzést.
Sokat gondolkodtam, megírjam-e egyáltalán, de sajnos kénytelen vagyok, mert még most is előfordul, hogy rossz kedvem lesz miatta.
Szóval volt nekem egy hobbim. Az egyetlen igazi hobbim. M.A.G.U.S. kártyáztam, szaknyelven MK, erről írtam anno ITT.
Szerettem ezt a játékot nagyon. Időt, energiát és pénzt öltem bele. Elég tehetséges játékos voltam. Volt, hogy verseny elött, mikor megkérdezték a többiek, indulok-e, és igennel feleltem, kollekítve az volt a reakció: "Remélem nem kerülünk össze." Szóval sikerélményem volt.
Bulikat, cserkészfoglalkozásokat hagytam ki miatta. Paklilistákat gyártottam, játszottam msn-en... és sok pénzt költöttem rá. (Kb. 100 ezer forintot öltem bele mindenestül az évek alatt.)
Amikor jött a születésnapom, névnapom, a karácsony, stb, amikor ajándékot kap az ember, én mindig M.A.G.U.S. kártyát kértem. Mindig. És elöszőr kaptam is, többet, mint reméltem.
És soha többet. Amikor azt kértem, egyértelműen a tudtomra adták, hogy nem kérhetek. El sem tudtam mást képzelni. Ajándékokat kaptam, de nem örültem nekik, különösen az olyan ruháknak nem, amiket én szívem szerint sosem hordtam volna... nem vág a stílusomba. Ma már hordom, de nem szeretem.
Nem szeretem megjátszani magam, látszott is rajtam, hogy nem csattanok ki a boldogságtól. Azt vettem a legjobban a lelkemre, mikor egyszer komolyan beszélgettem erről valakivel. Egyrészt lebát kaptam, amiért látványosan nem örülök, és ez nem esik nekik jól. Ez amúgy igaz volt. Bár értékeltem volna, ha azt is figyelembe veszik, aminek én örülök. Hogy miért ne kaphatnék én mindig MK-t, azt a választ kaptam végül, hogy "Nem lehet mindig ugyanazt ajándékozni." A mai napig nem értem, miért nem. A lényeg valami olyasmi lehet, mint a ballagások, amik elvileg a ballagóknak szól, gyakorlatilag az iskolavezetés mutatja meg, milyen szép ballagást szervez. Én untam a sajátomat is. Gondolom kínosan érezték volna magukat, ha nem kapok elégé változatosan ajándékot. Azokon az ünnepségeken, ami akkor éppen nekem szólt.
Egy szó, mint száz, eladtam a gyűjteményem. Ezer és ezer indokot tudtam és tudok is mondani, miért. Valójában egyetlen oka van: anyagilag nem tudtam finanszírozni a dolgot, lemaradtam, és nem tudtam új lapok nélkül eredményes lenni a versenyeken.
Nem kellet volna sok, és még ma is játékos lennék. Ha a karácsonyt le is vonjuk, a születés és névnapkor kapott valamennyi kártya elég lett volna szintentartáshoz. És anyagilag néha még olcsóbban is kijöhetett volna. De drágábban soha. Ha tehetném, én máig kártyát kérnék.
Néha még ma is azon kapom magam, hogy hazamegyek, és nyúlok a mappám vagy a dobozom után, hogy paklit rakjak össze... és eszembe jut, hogy már nincs. Gyerekes? Igen. De bennem van. Ahogy az is, hogy néha kölcsön paklival még mindig járok versenyre, ha tehetem. Akár saját költségemen is, pedig nem nyerhetek semmit.
Kedves olvasók! Soha ne azt nézzétek ajándékozásnál, ti mit gondoltok a dologról, ha már megkérdeztétek, mit szeretne az ünnepelt. Ha határozottan csíkos zoknit kér, akkor is azt vegyteke neki, ha már ötödjére kéri, mert ő ezt szeretné!
Biztos lesz, akit ezek a sorok megbántanak. Sajnálom. Tényleg. Nem azért írom le. Nem is beszélek erről soha. Csak most már nem tudtam magamba tartani. Nekem sem esett jól, hogy örökre ott kellet hagynom az egyetlen valódi hobbimat.