Üdvözlet a kedves olvasóknak!

Ma átestem egy nagyon érdekes és tanulságos élményen. Elmentem a Petőfi téri Nagyboldogasszony templomba liturgiára. Természetesen nem járultam Eucharisztiához, mivel lett volna lehetőségem katolikus templomba menni, másrészt pedig nem tartozom az Ortodox Egyház közösségébe, és nem volt célom bántani az "unokatestvéreket".
Nézzük, milyennek is láttam az ortodoxok által végzett Aranyszájú Szent János liturgiáját!

Először azt kell leszögeznem: az ortodox testvérek sokkal természetesebben élik meg a templomot. Ezt nem tudom másképpen megfogalmazni! Nálunk, katolikusoknál (bizánci és latin rítusúaknál egyaránt) két tipikus viselkedési mintát látok: az egyik úgy kezeli a templomot, mint egy játszóteret, vagy halas piacot. Elvan, dumálgat, pletykálkodik, szervezi az esti programot. Néha persze imádkozik is. Lazán sétálgat az oltár előtt, talán egyszer-egyszer még keresztet is vet, bár azt gyakran elfelejtik, mert nagyon fárasztó. Szinte azt várná az ember, hogy előkapja a lekváros kenyeret, és elkezdjen majszolni... A másik véglet, amikor megmukkanni sem szabad, mert templomban vagyunk! Csak szilárdan, egyesen háttal, izgés-mozgás nélkül szabad bent lenni. Aki egy szót is szól, azt gyilkos pillantással meg kell semmisíteni! Ez az Isten háza, és te, kis szaros porszem, tudjad már, hol a helyed!
Ezek persze mindkét esetben szélsőségek, és szerencsére csak ritkán jelennek meg tiszta formájukban.
Nos, amit én láttam, ott szintén ment időnként mászkálás, de csak azért, hogy a kedves hívő elmenjen, és vegyen egy, vagy több gyertyát, amit meggyújthat, imádságos szándékkal. Vagy hogy odaálljon egy ikon elé imádkozni. Vagy egyenesen előre megy, és metániákat végez a csókolóképek előtt. Tehát sokkal szabadabb a mozgás, mint a katolikus templomokban, de közben megmarad az, hogy az ittlétünk célja elsősorban az Istennel való találkozás, utána pedig a szűzanya és a többi szentekkel való találkozás.
Nos, ez a fajta természetesség a templomban nagyon imponál nekem. Megmarad az Isten házának a méltósága, és imádságos légköre, de közben nincs az a karót nyelt szigor sem. Gyakorlatilag a "jól érzem magam, szabad vagyok", és a "templomba megyek" nem két, egymást kizáró fogalom, hanem együtt jár. Ezt igazán átvehetnénk!

Büszkén jelenthetem ki, hogy görögkatolikus egyházunk dallamvilága kimunkáltabb, gondozottabb, érzést ébresztet bennem, mint az ortodoxoké. A katolikusságra jellemző egyetemesítés itt kifejezetten csodálatosan sült el: szigorúan megszabott dallamvilágunk, és szigorú kántorképzésünk meghozza gyümölcsét: szerintem a görögkatolikusok dallamai (bár elvileg megegyeznek) egyszerűen sokkal szebbek, mint az ortodoxoké.
Ráadásul itt is az a rendszer él, hogy a kar énekel, a hívek pedig magukban követik a szertartást. Ez nekem idegen. Ilyen téren pl. sokkal inkább vagyok katolikus, mert én speciel szeretek bekapcsolódni a szertartásba. És Istenhez is könyebb eljutni, ha te magad is énekled a zsoltárokat.

Amivel végkép nem tudtam mit kezdeni, az a liturgia nyelve volt. Elméletileg magyar nyelvű szentliturgián vettem részt, de gyakorlatban nagy számban voltak ószláv és ógörög részek. Én speciel általában szeretem, ha egy-egy részt valamelyik liturgikus nyelven végezzük, de itt speciel nekem kicsit sok volt az idegen nyelv. Ráadásul a diakónus atya, aki az ekténiákat mondta, orrhangon énekelt, és iszonyúan erős akcentussal beszélte csak a magyart. Önmagában egyik sem gond (meg amúgy sem, ettől még lehet kiváló diakónus, nagy lelki ember, és később akár kiváló pap, ha Isten is ezt akarja), de a kettő együtt azt eredményezte, hogy sok esetben teljesen érthetetlen volt, amit énekelt. Volt, hogy nem tudtam az elején, milyen nyelvű az ekténia, és a harmadik körül vettem észre, hogy magyar.

Összességében, érdekes élmény volt. Szerencsém van, hogy a Katolikus Egyházon belül is részt tudok venni Aranyszájú Szent János csodálatos liturgiáján, mivel lelkiségében, érzéseiben, a nálunk végzett, "ortodoxos" liturgia hozzám közelebb áll. Viszont azt is láttam, mekkora hülyeség, mikor azt mondják egy-egy keleti lelkiségű görögkatolikus szertartás után, hogy "jaj, ez már nem is katolikus, ez ortodox", meg hogy "nem értettem, miért van ortodox Istentisztelet Máriapócson". Hát, szerintem elég éles különbség van Fülöp és Atanáz püspök, Baán atya, vagy Kiss László liturgiája, és egy ortodox liturgia között.
Érdekes, felemelő, és nagyon jó élmény volt! Hálát adok az Istennek, hogy ilyet is átélhettem. Pl. az is biztos és egyértelmű lett számomra, hogy én max. a görögkatolikusok között számíthatok ortodoxnak. Ami nem baj! Tisztelettel és szeretettel fordulok az ortodox egyházak felé, de közben szeretek egységben lenni Rómával. A keleti lelkiség pedig életem része, benne van a csontjaimban, a véremben, a húsomban, de legfontosabb: a lelkemben.