XINAF - Az én világom

Megbocsátás. A legtöbb embernek lenne alkalma, hogy ezt a "dicső erényt" gyakorolja. Mivel a környezetünkben általában emberek élnek, és mi is emberek vagyunk, a hibák és ballépések garantáltak.
Nade vajon miért is írok én erről a dologról blogbejegyzést? Semmiképpen nem általános a téma, legalábbis nem ezen az internetes naplón.
Most a héten volt nálunk a húsvéti előkészület, ennek keretében pedig egy lelkigyakorlat, amit egy Ferences szerzetes testvér tartott. Az ő prédikálása alatt hangzott el a gondolat, aminek hatására elhatároztam: ebből blogbejegyzés fog születni.
A legtöbben szerintem ugyanígy vagyunk a dologgal: ha hátbadüfnek, ha elárulnak, ha ellenünk tesznek, de azt őszintén és komolyan megbánják, nem feltétlenül tartunk örök haragot. Miért is tennénk? Hiszen lehet ez közeli barátunk is, vagy éppen valaki, akit kedvelünk.
Van erről egy mondás: ha a barátság kötele megszakad, meg lehet még kötni, de a csomó ott marad...
Visszakanyarodva: a legtöbben ilyenkor annyit mondunk: "áh, nem történt semmi". Nos, ez fáj-nem fáj, tény: nem igaz!
Bizony nagyon is történt valami. Pusztán nehezünkre esik kimondani a szót: "megbocsátok". Mert a megbocsátás feltétlen. Mert a megbocsátás annyit jelent: bármit is tettél ellenem, én ugyanúgy szeretlek ahogy eddig. Ha őszintén magunkba nézünk, rájövünk: valóban és őszintén nem szoktunk megbocsátani. Inkább igyekszünk elfelejteni. Fátylat rá, nem haragszom, nem történt semmi.
Remélem, kedves olvasóim nem élik át a helyzetet, amikor gyakorolhatják ezt az erényt. De ha mégis, emlékezzünk erre az írásra, és emlékezzünk Peregrin atyára, akitől az alapgondolat származik!