XINAF - Az én világom

Járok-kelek a városban, mint mindenki más is. Pervez hobbim azonban, hogy közben figyelem az embertársaimat. A kép elkeserítő:
Elmegy egy mentő szirénázva, a járókelők meg bámulják: "Jééé, mentő!" Még mutogatnak is rá kézzel. Ez jelenthetné az, hogy nem közömbösek, de az optimista kép hamar összetörik: nem elgondolkoznak, hogy valakinek talán veszélyben az élete, hanem szidnak valakit, mszp-t vagy fideszt.
Látok hajléktalanokat, és meglepődve tapasztalom, hogy némelyikük több nyelven beszél, de olyannal is találkoztam, akinek két diplomája volt. Az élet és a saját gyenegségük azonban lesodorta őket a társadalom aljára. Róluk az általános ifjusági vélemény, hogy rontják a város képét, és rosszat tesz a turizmusnak. Mintha egy csöves világösszeesküvés lenne az egész, ahol fanatikus hajléktalanok gonosz tervet hajtanak végre: tönkreteszik az ország jó hírnevét. Megérte hajtaniuk egész életükben, megérte tanulni, megérte dolgozni, és megérte házasodni.
A polgárok sopánkodnak, hogy "jaj, mennyi szemét van az utcákon", majd rá 5 percre eldobják a földre a használt papírzsebkendőt.
A Nyugati alúljárója külön élmény, ott a rendőrök beszélőviszonyban vannak az alig rejtőző kúrvákkal, és a még annyira sem szégyenlős stricikkel.
Korosztályombeli fiatalok bandáznak minden jelentősebb közterületen, és még nálam is fiatalabb tizenévesek lófrálnak csoportosan az iskola idő közepén.
És mi minderre magaról szarunk, magamat is beleértve. Mert megszoktuk.
Az egyszerű srác, mint én pedig blogot ír, ahol kionthatja magából a sok szennyet, amit tapasztalt.
Természetesen vannak szép és jó dolgok is. Kisgyerekek, dolgozók, munkájukat végző rendőrök, segítőkész emberek, jótékony alapítványok... de alaptermészetünk szerint a rosszat inkáb vesszük észre. A tragédiák hírértéke mindig sokkal nagyobb, mint a jó dolgoké. Valamiért ha valami rossz, jobban érdekel minket.