1920. Június 4.-én írták alá azt a bizonyos békeszerződést, ami inkább egy közel 20 éves tűzszünet volt. Magyarországon ma már fogalom a kastény neve, ahol ezt aláírták:

TRIANON

A háborúk sosem arról szólnak, hogy a vesztessel emberségesen bánnak. Magyarország elvesztette az első világháborút, a győztesek pedig ítélkeztek. Nem kell feltétlen nagymagyar hazafinak lenni, hogy igazságtalan, aránytalan, perverz feltételeket szabtak. Elcsatolták az országunk 2/3-át, egy kis részét Ausztriához... pedig elvileg ők voltak a vesztesek, ők voltak a monarchia vezetői... és mégis kaptak egy szeletet. Belőlünk.
A félreértések elkerülése végett: nem azt mondom, hogy fegyverbe magyar, foglaljuk vissza őseink földjét, és írtsuk ki a románokat, ukránokat, tótokat, stb. Pusztán arra bíztatok minden kedves olvasót (aki eddig esetleg nem tette volna meg magától), hogy szánjon rá pár percet az életéből, és gondolja végig, mi is történt 89 évvel ezelött.

A dolog végül is elérte a célját. Körülöttünk mindenki utál minket. Románia, szlovákia, ukrajna... Ausztriába ugyan nem utálnak, de lenéznek. Azok az államok, amik egykor a kisantantot alkották, továbbra is körbevesznek. Itt bizony kőkeményen folyik a magyarellenesség. Soha nem hallottam még példát olyanra, hogy valakit azért vertek meg, mert szlovák vagy román származású lett volna, viszont fordított példát jó párat elénk sodor a szél.
Nem hiszem, hogy az a bizonyos történelmi nagymagyarország valaha ismét létező állam lesz. Talán nem is tudnánk mit kezdeni a lehetőséggel, ha itt lebegne elöttünk. 89 év viszont hosszú idő, eltelik még ugyanennyi, és nem fog már számítani, ki magyar, ki szlovák, ki román. Lassan felnő az ember, és megtanul majd ezeken is túllépni.
Ha szerencsénk van. Ha nem tőr ki közben a harmadik világháború.