Tartottam egy kis önvizsgálatott.
Kb. a gimnázium 11. évében kezdődött az a folyamat, ami a mai napig tart. Akkoriban szedtem fel azt a vitasítlust, amit a mai napig is alkalmazok. Ösztönösen, nem előre kiszámítva.
Ez kb. annyiból áll, hogy miután szembesültem egy véleménnyel, amivel én nem értek egyett, azt részekre szedem, és a részeket érvekkel megcáfolom. Hogy ne szépítsünk: ízekre szedem. Akár mondatról mondatra fejtem ki, miért nincs igaza.
Ehez társul még egy agreszív stílus, egy energikus személyiség, és egy kellemetlenül szókimondó (nem feltétlen trágár, de nem is feltétlen irodalmi nyelvezetű) hangnem. Ez alatt azt értem, amit egy ismerősöm mondott rólam egyszer: "Azért szeretek veled beszélgetni, mert kimondod azt, amit mindenki tud, de inkább hallgatnak róla." Akkor éppen valami pasi témát elemeztem a hölggyel, és olyasmit találtam mondani, hogy az általa vázolt szituban a pasi dugni akar, véletlen sem udvarolni.
Nos, ezt a környezetem egy része kimondottan rosszul tolerálja. Általában az, aki kimondja, vagy inkább dogmatikusan kinyilatkoztatja az IGAZSÁGOT, legalábbis azt, amit ő annak vél. Ilyenkor fel sem tételezi az ember, hogy létezik olyan, aki más véleményen van, mint ő. Olyasmi érzés, mintha azt mondanánk: a fű zöld. És nem egyetértő moraj jönne válaszul, hanem egy elemzés arról, miért nincs igazunk.
Egy szó, mint száz: megmondták immár többen is: velem nem lehet vitatkozni. Esetleg azt, hogy engem nem lehet meggyőzni. És sok hasonlót.
A véleményem: akinek nem tetszik, hogy nem az övé az egyetlen egyetemes igazság, az kerülje az internetet, mert ott gonoszok vannak, akik esetleg megcáfolják. Szívem szerint azt tanácsolnám, hogy az életet is kerülje, de azt azért mégsem kívánom. Keresse meg azokat, akik ugyanazt gondolják, mint ő, és legyen velük boldog.
Nem ugatok bele olyan témákba, amihez nem értek legalább egy kicsit. Nem valószínű, hogy velem  lehetséges vitázni a szobrászatról, festészetről, matematikáról, techno irányzatokról, asszír vallásról, stb. Azért nem, mert ilyenbe bele se megyek, mivel fingom sincs a témáról.
Viszont aki irodalomról, történelemről, heavy metálról, politikáról vallásról akar igazságokat közhírré tenni, és egyedüli tényként közölni, az felkötheti a nadrágot. Főleg, ha mindezt magyar vonatkozásban teszi.
A társas viselkedés, az erkölcs, a tisztesség... ezekről inkább nem is szólok.
Igyekszem féket tenni a nyelvemre.
"Uram, tégy számra őrizetet,
És körülölelő ajtót, ajkaimra"
Ahogy a zsoltárban is megénekeljük. Ez vagy összejön, vagy nem. Szerencsére egyre többször. Ezt onnan lehet észrevenni, hogy nem vágok vissza, hallgatok komor arccal. Esetleg tűnhet úgy, mintha éppen magamba néznék, és átértékelném az életet, pedig csak visszafogom magam, hogy ne reagáljak valami túlságosan is csípőset.
Megszoktam, hogy egyenes háttal, emelt fővel, büszkén távozom a vitákból. Nem lapítok, nem sunnyogok, nem táncolok öntörvényűen vissza.
Ilyen vagyok.