Ezernyi változás söpört végig az életemen az elmúlt másfél-két hónapban. De itt vagyok, egyenes derékkal.
A szememből eltűnt a láng, ami egykor ott lobogott, majd eltűnt a hidegség is, ami röpke időre beleköltözött. És most már fény lakik benne.
Az, hogy mi lehetett volna belőlem, ha mások a körülmények, régóta foglalkoztat. Választ talán sose kapok. Hiszen lehettem volna gazdag, milliomos palánta, vagy az egész környezetére magasról szaró léhűtő, aki inkább tanul, "csak dolgozni ne kelljen". Vagyis, még csak nem is tanul. Látogatja az órákat, átmegy a vizsgákon, stb. Ismerjük ezt a típust. És lehetem volna akár bűnöző is.
Végül az lettem, aki. Keresztényként próbálom szeretni az embereket. Cserkészvezetőként próbálok értékeket adni a fiatal nemzedéknek. Barátként igyekszem segíteni a bajban. Testvérként igyekszem vér lenni vérből, és hús a húsból. Sorolhatnám.
Nem lettem az a nagy reménység, akinek némelyik tanárom látott. Nem lettem sem történész, sem irodalmár. Még diplomám sincs. Adatrögzítőként dolgozom egy cégnél.
És nem mellékesen, lassan azt mondhatom: boldog vagyok.
Hálás vagyok a remek családomért, a kevés igaz barátomért, és hogy van tető a fejem felett. Hálás vagyok, hogy van aki szeret, és van akit én szerethetek. Hogy mindig van mit ennem, és még hobbira is telik.
Ezt és még sok minden mást is, köszönöm Uram, köszönöm Istenem!
Végignézek az embereken körülöttem, és eszembe jut egy-egy jelenet a múltból. És ekkor annyit gondolok: ha holnap meg kell hallnom, akkor sem éltem hiába!
És ez máris több, mint amit sok más ember egy életöltő alatt elér.