Szeptember utolsó bejegyzése.
Izgalmas hónap áll a hátunk mögött, nekem legalábbis mindenképpen. Iszonyúan fáradtnak érzem magam, de alapvetően nem vagyok rosszul hiszen annyi jó dolog is történt mellé...
Igazából nem is feltétlen most történtek meg ezek a dolgok, de most vettem észre. Pl. mennyire legyőztem az indulataimat? Mennyivel visszafogottabb vagyok, pl. a vitában? Mennyivel kevesebbet ítélkezem?
Természetesen nem lettem hibátlan, sajnos közel sem. Még csak szent sem. Csak végre, hosszú-hosszú idő után az erőlködéseimet kezdik sikerek koronázni.
Olyan képtelen helyzet, hogy páran mostanra valami nagy lelki vezetőnek látnak, vagy egyenesen úgy kezelnek, mint egy szentet... miközben teljes erőmből próbálom elmagyarázni, hogy nem én vagyok a csodálatos, hanem Isten munkája bennem... és persze közben jól esik ez a rajongás. De nem adok neki teret, még picit sem, nehogy gyökeret tudjon verni a szívemben.
Bár egész életemben törekedtem minél előrébb állni az élet színpadján, rá kellett jönnöm, hogy üdvösebb megpróbálni hátrább húzódni. "Mert mindazt, ki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják." Lk 14,1. 7-11 A gőg melegágya a bűnnek. Az a hivalkodó gondolkodás, hogy én értékesebb vagyok másnál, (pedig Krisztus mindannyiunkért vállalta a kínhalált) ez sarkalja arra az embert, hogy lenézzen másokat. Ha lenézel valakit, az nem lesz veled egyenrangú, tehát kevesebbet is ér. Ha kevesebbet ér, több mindent szabad neked, mint neki. Akár vele szemben is. És így elcsitíthatod a lelkiismereted.
Ilyesmiket töröm mostanság a fejem. Áldott legyen az Úr neve, mostantól mindörökké!
Utolsó kommentek