Ha nem kapok táptalajt - elfogyok. A tűz eltűnik bennem, szépen lassan. Mert érzem, gyenge vagyok ahhoz, hogy önmagam ápolni tudjam azt a mesés, már már álomszerűnek tűnő emléket, amikor még minden héten felemelkedtem az Istenhez. Vagyis, az emléket ápolom, azzal nincs baj, de egyedül nem tudok felemelkedni!
Hiányoznak a keleti liturgiák, a csörgős tömjénező hangja, a finom tömjén illata, az ekténiák, a vörösborból átlényegített szentség, a teljes triszaigon, és nagyon hiányzik az ember, aki bevezetett ebbe a keleti misztikumba.
Konokul, önfejűen kapaszkodom, de már görcsösen az emlékébe, milyen lelkesedni azért, hogy vecsernyét végezhessek, akár otthon, egyedül, csak az Istennek. Ma már egyre nehezebben veszem rá magam. De már az sem igen vonz, templomba, közösségbe éljem meg a vecsernyét.
Egy nagy pap azt mondta nekem: "értékes áldozat az Úrnak, fáradtan és nyűgösen templomba menni, nem vidáman és kipihenten". Ezzel egyetértek. De néha, akár csak havonta egyszer, olyan jó lenne megint felhőtlennek lenni...
Bocsássatok meg, de nem tudok lelkesedni! Bocsássatok meg, hogy én a ti liturgiátok alatt nem tudok eljutni az Úrhoz. Kérlek, őszintén, és szívemből kérlek, ne haragudjatok rám ezért... de én, gyenge ember, én igénylem azokat a külsőségeket, amik kapaszkodóim az Isten felé...
Lássa az Isten a lelkem, hogy minden erőmmel próbálok alázatosnak lenni, és "elfogadni, hogy itt másképp mennek a dolgok". Sőt, nem csak próbálok, el is fogadom. Nem kritizálok semmit. Aktívan részt veszek a szertartásokon, ministrálok, szívvel lélekkel. Alkalmazkodtam a hagyományokhoz, és tényleg nagyon igyekszem megtalálni az Istent ebben a közegben is.
Ez amúgy sikerül is. Csak nem úgy. Régebben olyan volt, mint ha mellette állnék. Most olyan, mint ha üvegablakon keresztül nézhetném.
Szégyellem, de ez most kikívánkozott. Mindezt úgy, hogy mind a két atyát szeretem. De, nekem nem tudják megadni, ami az én igényem.
Nem vagyok teológus, sem egyházjogász, sem szakértője az Istentiszteletnek. Nem akarok én már vitázni senkivel arról, hogyan is kell liturgiát végezni. Én csak azt tudom, hogy olyan boldog voltam, mint egy szerelmes férfi, a rajongva szeretet nővel az oldalán, az esküvőjén. És jelenleg... jelenleg többé-kevésbé jól vagyok. A különbség leírhatatlan.
"Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!"
(Arany János: Letészem a lantot - részlet)
Utolsó kommentek