Ma már magam is meglepődtem, mennyire belelkesedem, ha szabad teret kapok abban, hogy a hitemről beszéljek. Úgy értem, hogy én azt nagyon is tudom, hogy hajlamom van belepörögni. Ez sokaknak tetszik, és gondolom sokaknak nem.
Nekem mindenesetre nagy örömöt okoz az, ha az Úrról, a keleti lelkületről, a saját hitemről, vagy ilyesmi témákról beszélhetek, érdeklődő emberekkel, embereknek. Mert azzal, amikor kifejezetten támadnak, provokálnak, nem tudok mit kezdeni. Vagyis, le tudom reagálni, csak éppen nem sok örömöm van benne. Az is erősen más téma, ha valaki nem ért velem egyet, de ezt a kulturált, nem ellenséges vita keretében teszi. Az lehet akár egészen gyümölcsöző is, bár igazi örömöt ez sem okoz nekem, de negatív érzéseket sem szül.
De vajon meddig egészséges ez a fajta "lelki tűz"? Meddig tanúságtétel, és mikortól fanatizmus?
Ma, hazafele jövet láttam egy fiatal csajt. Egy kereszt előtt állt, és imádkozott. Ez önmagában dicséretes, de a hangjától és a pillantásától kirázott a hideg. Nem állítom, hogy fanatikus volt, de nem zárnám ki a lehetőséget. Én mindenesetre összeszartam magam, pedig nem szoktam megrémülni 50 kilós lányoktól. Aztán lehet, csak én nem figyeltem alaposabban, vagy a sátán játszik az érzéseimmel.
Valahogy jó lenne tényleg lelkesen, de őszintén tanúságtevőként élni. Úgy, ahogy az általam sokat emlegetett idézet is írja: "Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látván jócselekedeteiteket, dicsőítsék Atyátokat, ki Mennyekben vagyon."
Tehát ne változzon át egyfajta önsztárolásba a dolog. Hogy ne rólam, hanem TÉNYLEG Istenről szóljon. Persze, ember vagyok, nekem is kell az elismerés, de csak annyi, amennyit VALÓBAN megérdemlek.
Sztárság és fanatizmus. Mindkettőt messzire kerülni kell. De honnan kezdődik a fanatizmus? Pl. mennyire kell elfogadjak más nézeteket? Az egyik tanárom, még gimiben mondta már rám, amiért nem fogadtam el lehetséges valóságként Dan Brown elméleteit, hogy vallási fanatikus vagyok, és ez már nem normális. Nos, ma is úgy gondolom, hogy emiatt még nem vagyok az, és nem is voltam. Nem őrült rajongás, ha nem fogadok el egy nyíltan ellenséges és támadó, az Egyházat hazugnak és képmutatónak beállító művet, mint egy lehetséges igazságot.
Nehéz kérdés ez. A tökéletesen keresztény életet szerintem a földön nem lehet megélni, hiszen "Nincs ember, aki él, és ne vétkeznék." De a minél tökéletesebb megközelítésére pedig törekedni kell. Miközben kerüljük a szélsőségeket, és ennek ellenére szilárdan kitartunk az Egyházon keresztül Jézus Krisztusban.
Ez önmagában is elég kemény, de úgy, hogy a jövőm sötét ködbe burkolózik... hát nem lett könyebb tőle.
Azt kérem, hogy kitartsak, ameddig jónak látja az Úr. És majd legyen erőm rálépni arra az útra melyet "már anyám méhétől fogva kiválasztott" nekem.
Utolsó kommentek