Kedves olvasók!

Bizonyára feltűnt, hogy a vallási elmélkedéseim kicsit háttérbe szorultak. Minden bizonnyal sokan örülnek neki, és páran talán bánják.
Tisztáznám, hogy nem lettem kevésbé hívő (vallásos). Konkrétan kicsit nekibúsultam az utóbbi időben, pár személyes jellegű dolog miatt, és valahogy kevéssé tudtam ragyogni.
No, ma remek napom volt, és lelkileg is helyre billentem. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ismét átmegyünk vallási blogba, bár nem is lehetetlen. Eddig is arról írtam, ami éppen eszembe jutott, eztán is arról fogok.

Ezúton is örömömet fejezem ki, hogy Alister cimbora ismét megjelent, és kommentel. Megértem, ha a keleti teológiai eszmefuttatásaimhoz nem nagyon tudott hozzászólni :)

Úgy gondolom, hogy ideje egy kis kronológiai levezetésnek, hogyan is lettem keresztény? Ez talán nem is lesz annyira tömény, mégis vallásos, de rólam, az emberről is szól.

Történt pedig, hogy 1996-ban, a kis Xinaf (9 éves!) a fejébe vette, hogy meg akar keresztelkedni. Ez leginkább a nővére érdeme (mezeinewsee), általa ismerte meg a vallást, az Egyházat. Mivel otthon elég keresztény ellenes hangulat volt, ez nem lett agyon reklámozva, később persze kiderül, de hát nem is szégyelleni való dolog ez. Nem lett belőle gond, csak nem értették.
Mai eszemmel egyébként azt mondom, talán várni kellett volna, mert nem volt még igazán hitem (tudom, a csecsemőknek sincs, de ők még teljesen bűntelenek, meg helyettük a keresztszülő teszi meg az ígéretet, míg nálam egyik sem állt meg), másrészt pedig, mivel a szüleim római katolikusok, így én is erre a rítusra lettem keresztelve. (Görögkatolikus templomban, egy görögkatolikus pap közvetítésével). Mindenesetre az Úrnak így tetszett, tehát biztosan így is kellett lennie.
Mindenesetre megkeresztelkedtem, és innentől sokáig nem is foglalkoztam vallással (mondhatni leszartam). A keresztségben az Ignác nevet kaptam, Loyolai Szent Ignác után. Ezt a nevemet nem használom, bár semmi bajom Ignác atyával. Nem tudom, alakított-e bármit is a védőszentem a személyiségemen. Olvasók? Mennyire látszik rajtam a Jezsuita rend alapítójának keze nyoma?

2001-ben, egy cserkésztáborban, Felsővadászon, az ottani parochus atya, Tyukodi Attila a liturgia előtt behívott minket a szentélybe, és megmutatta a pap beöltözését. Ott, a szentélyben éltem át életem első Istenélményét. A szemtől szembeni találkozás az Istennel, mondanom se kell, elsöprő hatást tett rám. Azelőtt sokszor megemlítették nekem, nem kéne elsőáldozónak lennem, és gyónnom, de nem akartam vállalni. Akkor minden héten (!!!!!!!!!!!!) templomba kéne menni, meg ilyesmik. Iszonyú macera az egész, tehát nem vállaltam. De ezután az élményem után már tudatosan az Egyház közösségébe (szentségi közösségébe) akartam tartozni. Ez nem sokkal rá meg is történt, még ebben az évben.

Hamarosan a cserkészet mellett az ifjúsági hittanosok között is vezető egyéniség lettem, illetve nagyon gyorsan főministránssá váltam. Mindig vonzott az oltár melletti szolgálat. Elgondolkodtam a papságon is, de elvetettem. Elég fényes karriert futottam be, közösségvezetőként, egyfajta egyházközségi celebé váltam. Sokan csak azért jártak templomba, hogy utána találkozzanak velem. 
Később ennek a jelenségnek véget vetettem, a templom nem saját magunk sztárolására való.
2009-ben elhelyezték azt az atyát, aki tudatosan is épített rám, de már előtte szétszéledt az ifjúsági közösség, mert a papunk nem tudott egyszerre mindenhol ott lenni, és hát mi morzsolódtunk végül le. A többi atya nem tudta összefogni ezt a közösséget, mármint a fiatalokat. Több összeütközés is történt köztem és a papság között. Valószínűleg mindketten egyformán hibásak voltunk.

Ott álltam, a régi dicsőségem romjain, a régi egómmal feltöltekezve, de valódi egyházi közösség nélkül. Elfogytak mellőlem az emberek, és a papságommal sem volt közeli a viszonyom. Akkor ismertem meg Kiss László atyával. Emlékeim szerint 2010-et írunk.

Az eddigi liturgikus életem teljesen nyugati mintára épült, ilyen volt az egyházközségem mentalitása, a papságé és a híveké is. Persze, hallottam én arról, hogy egy Dámóc nevű községben él két szerzetes, Fülöp és Atanáz testvér, de nem igen kedveltem meg a két leendő püspököt, mert a két lány, aki leírta őket, valahogy nem tudták valóban olyannak leírni őket, amilyenek. A leírások alapján kicsit álszent, fontoskodó, embernek ismertem meg őket, akik egyébként nagyon kedvesek.
Mondták nekünk hittanon, hogy régebben hogy csinálták a proszkomídiát, de megtanultuk, hogy ez már kihalt Magyarországon, vagy csak az ortodoxok végzik így. Szóval, sok, sok ősi, keleti hagyományunkról hallottunk, mint múltba veszett hagyományról.
2008-ban püspökké szentelték Kocsis Fülöpöt, és akkor néha láttam, hogy ezek a kihalt hagyományok valamennyire élnek, de ez is csak érdekesség volt inkább.
László atya azonban nem Magyarországon tanult, és ő nem tudott róla, hogy ezek a hagyományok nem léteznek. Ő mindig megélte őket, ráadásul mindig volt rám ideje, meghallgatott, tanácsot adott, és véleményt mondott, ha kértem. 2010 végén elkezdtem hozzá járni liturgiára. Hamarosan teljesen átjárt a keleti lelkiség, a régi, nyugati lelkiségem teljesen eltűnt.

László atya 2011-ben az akkor szentelt Atanáz püspök titkára lett, a kötelességek Miskolcra szólították, de akkor már a lelkiségem kialakult.
(Atanáz püspök, és Kiss László atya)

Napjainkban...

Keleti lelkiségemet a Katolikus Egyház közösségében élem meg, de sokat gyönyörködöm az ortodox és keleti katolikus liturgiák szépségében és mélységében. Sok szépet és jót el tudok mondani a nyugati miséről és szertartásokról is, de nem az én világom.
Elhatároztam, hogy életem kormányzását az Úr kezébe adom. Ehhez tartom is magam, amennyire tudom, és bár néha puffogok magamban, de elfogadom a döntéseit, akkor is, ha nekem nem tetszenek. Már nem akarok sikert, nem akarok sok embert magam körül. Legyen amit az Isten akar.

Nos, ez a zanzásított, szigorúan lerövidített története egy ateista munkáscsalád negyedszülöttjének kereszténnyé válásáról, majd keresztény életének alakulásáról. Bár ezzel nem mindenki értene egyet, de én tudom: az alkohol és a dohányzás abbahagyása, és sok más, nem könnyű, de szükséges lépésem szintén a szemléletváltozásomnak köszönhető. Átértékelt fogalmak a bűnről, a helyes és helytelen dolgokról, stb.

Talán a régi ismerőseim, akik még egy másmilyen Xinafot ismertek meg, jobban megértik így azt, aki most vagyok. Remélem.