Kettős érzés, hogy egyszerre vágyom az elismerést, de ha véletlen megkapom, akkor igyekszem elfojtani.
Ma volt osztálytalálkozóm, a régi újságíró osztályommal! 7 fő gyűlt össze, és elég jól is éreztem magam. Nem szeretnék most ebben részletesebben belemenni, akit érdekel, annak mesélek szóban. Mindenesetre érdekes volt látni azokat az embereket két év után, akikkel két évig nap mint nap találkoztunk.
Az egyik lány eléggé zavarba tudott hozni. Az történt ugyanis, hogy még régebben felajánlottam, hogy imádkozom az egyik közeli szerettéért, akiért nagyon aggódott. Ez egy dolog, sokakért imádkozom, és nem egy ember kért egyenesen rá, hogy ezért, vagy azért imádkozzam. De volt osztálytársnőm elég nyíltan ki is fejezte a háláját, ami nagyon jól esett, de közben zavarba is jöttem tőle.
Ő nagyon, nagyon, nagyon megköszönte, a nyilvánosság előtt is. Látszott rajta, hogy tényleg nagyon hálás nekem. Én igyekeztem ezt hárítani, kisebbíteni a szerepemet, amit egyébként nem is érzek olyan nagynak... (Tudom, hogy olvasod ezt a bejegyzésem, hiszen szóba is került a blogom. Mivel már nem vagyok zavarba, ezúton is jelzem: nagyon szívesen, és én is köszönöm ezt a nagy hálát!)
Egyrészről nagyon jól esett, hogy valaki ennyire, őszintén hálás nekem. Nem ő az egyetlen, akiért imát, böjtöt, vagy akármit vállaltam, de senki ennyire nem értékelte ezt ennyire nagyra.
Nehéz a helyén kezelni a köszönetet, a hálát. Egyrészt ugye, ki ne vágyna elismerésre? Ki ne akarna pozitív visszajelzést kapni valamilyen tettére? Másrészt viszont ez veszélyes fegyver. Az ember könnyen rákap az ízére, és mire észreveszi magát, már páváskodik, celeb módra bezsebeli az elismerést, és veregeti a saját vállát, mert "mekkora jó csávó is vagyok én". Nem tudom, hogy ez nálatok is így van-e, én tartok ettől. Nem akarok álszerény lenni, aki bár látványosan próbálja elutasítani a dicséretet, valójában éhes ragadozóként várja... mit várja, egyenesen elvárja! De nem akarok olyannak sem tűnni, mint akit ez nem érdekel. Mert ez hazugság lenne, igenis fontos nekem, hogy elismerjék az érdemeimet.
Mindenesetre, aki nekem meg akar köszönni valami nagy dolgot, az mindenképpen köszönje meg az Istennek is. Sokszor nem is tudom, mit, miért csinálok. Egyszerre csak belevágok valamibe, és kiderül, hogy "véletlenül" pont jól jött, hogy ezt vagy azt csináltam.
Az életemben rengeteg csoda van, amire persze mondhatjuk, hogy véletlen. Ha igen, akkor nagyon szerencsés vagyok, de én valahogy az Isten közbenjárását látom benne. Most eredetileg fel akartam sorolni párat, de nem akar sikerülni. Ha valakit érdekelnek, kérdezzen meg személyesen, vagy valami más csatornán.
A lényeg az, hogy én csak egy részét adom bele a segítségnek. Még ha kívülről úgy is tűnik, mint ha én lennék az, aki így vagy úgy segít. Eszköze vagyok csak a Gondviselésnek. Én csak búzaszem vagyok az Isten vetésében.
Minden dicséret és hála nagy öröm nekem. Adjuk meg hát az Úrnak is ezt az örömöt, ha van okunk hálát adni. Több ismerősöm is van, aki csak a legnagyobb bajban mond olyat: "van Isten", mert azt hozza ki belőle, hogy ennyi baj, szenvedés, stb. nem lehet véletlen. Isten biztos gonosz, vagy nem az, de akkor is így büntet, stb.
Kedves olvasó, ha te is így szoktál csak az Istenre gondolni, és van kis időd, gondold végig, mennyi jó történt az életedben. Talán legalább annyira szükség van egy központi akaratra a jó dolgokhoz, mint a rosszakhoz.
"Hálát adok neked Uram, teljes szívemből
Elbeszélem minden csodádat!"
(9. zsoltár, részlet)
Utolsó kommentek