Bár a saját társaságomban igen nagy az arcom, azért aki ismer tudja: valójában nem ilyen vagyok. Mielött eljön az álom, sokat szoktam gondolkodni, pörgetem az agyam... és néha aktuálissá válik nálam is a Tankcsapda egyik eposza:
"És az a srác akit már te is láttál
És tudtad jól, hogy utálja magát"
Egyrészt ez a fajta önmarcangolás elsősorban a kamaszok munkaköri kötelessége, másrészt nem is tettem olyat az utobbi időben, ami miatt ne tudnék a tükörbe nézni. Nem is szószerint kell ezt érteni. Nem bonyolítom, elmagyarázom tisztán.
Amikor azt mondom: utálom magam, arra vonatkozik ebben az esetben, hogy elérhetetlen célokra áhítozok, olyanra ami nem lehet az enyém. Pontosan tisztába vagyok ezzel, de tenni ellene igazán nem tudok. Nagy lesz a koppanás, mert nem tudok felkészülni rá.
Sok ilyen van. Néha irigylek pár embert, bár arra soha nem vágytam, hogy ha már nekem nincs, nekik se legyen. Nem vagyok a "dögöljön meg a szomszédé is" híve. Csak szeretnék a helyébe lenni...
8 hónapja szakítottam a párommal, akiről egykor annyit írtam, és azóta nem volt másik barátnőm. Nem volt olyan lány, aki érdekelt. Persze, ha szóba kerültek lányok, csípőből fel tudtam mindig sorolni néhányat, akivel megpróbálnám... ismétlem: megpróbálnám. Ez fontos, mert annyira azért soha nem voltak fontosak, hogy meg is kiséreljem.
Hát most van. Na nem barátnőm, hanem olyan lány, aki érdekel. Akiről kimondhatom, hogy képes lennék beleszeretni. És itt következik a visszacsatolás (újságírói szakszóval: "feedback"), és utálkozhatok, mert ez az illető nem lehet az enyém.
Igazán nem tartozik a tisztelt olvasókra, hogy miért nem, ezt személyesen meg lehet kérdezni. Egyelőre elhiszem, hogy a remény hal meg utoljára...