A felnőtség, a gyermekkorból való kilépés egyik velejárója, hogy válaljuk a tetteink következményét. És egy bloggernek a véleménye is ebbe a kategóriába tartozik. Válalom érte a felelőséget.
Viszont mostanság jött el az az idő, amikor az olvasottságom sokkal szerteágazóbb. Régebben írhattam gyakorlatilag bármiről és bárkiről akármit. Ma már nem teljesen így működik.
Nem félek egyik írásom következményétől sem, de a témáimat alaposan meg kell válogassam. Az elmúlt néhány hétben többször is belekezdtem egy írásba, de nem mertem leközölni. Ne higyjétek, hogy gyáva vagyok. Azért húztam be a féket, mert nem akarok embereket megbántani.
Annyi mindenen jár az agyam, annyi benyomás ér, hogy szinte dől ki belőlem az anyag. Csak éppen tudom, hogy ez, meg az, meg amaz is olvassa. De ez csak a történet egyik fele. A másik része az, hogy nemcsak rosszat, de jót is csak óvatosan merek leírni. Senkit nem akarok a hiúság bűnébe ejteni. Nem akarom, hogy némely írásom nyalásnak tűnjön. És amit a legkevésbé akarok...
A blogom hűséges olvasói emlékezhetnek ERRE az írásra. 2007.11.10.-én szakítottam az exemmel, aki többször is írásaim tárgya volt. 11.-én megírtam ezt a bejegyzést, talán bocsánatkérés, és őszinte kritika gyanánt.
Azóta nekem nem volt senkim, és nem is igen próbálkoztam senkivel. Csak egyszer. Az nem jött össze. Nem találtam meg azt, akiben jövőt láttam.
És most eljött az a pillanat, amikor ez ismét megtörtént, de nem merek róla részletesebben írni, mert lehet hogy olvassa. Az elején hazudtam. Van amitől én is félek.