"A szem a lélek tükre" című bejegyzés.

Ismét előveszem a témát, ennek oka pedig: sokkal jobban vagyok. Külön köszönet Hobbitlánynak, akitől egy nagyon kedves e-mail is kaptam, de alapvetően mindenkinek köszönöm, aki aggódott értem, vagy (belegondolni se merem) imádkozott értem...
Szóval a szem. És a lélek. És ezeknek a kapcsolata.
Ez bennem elég különleges módon nyílvánul meg. Nem sok embert ismerek, akire ez még így, ebben a formában igaz lenne.
Az én szememnek nincs állandó színe. Színváltó. Igazából hangulatomtól függően, akaratlanul is változhat. Nem is ritka eset, hogy rákérdezek a társaságomban valakitől, hogy "milyen színű a szemem?". Az ilyesmi senkit nem érjen váratanul. :) Természetesen ezt le lehet tesztelni, nézzétek meg 3 különböző alkalommal a szemem színét, és magad is észreveszed!
Ha jó a kedvem, akkor a szemem elkezd bekékülni. Amikor tényleg NAGYON boldog vagyok, akkor (kis túlzással) kenterbe verem Terence Hill-t is!
Ha szomorú vagyok, akkor ugyanígy csinálja, csak szükre árnyalattal. Ez ritkán önálló, általában valamelyik másik színnel párosul (barna vagy zöld).
Ha barna vagy zöld színt ölt a "tükröm", nos az még rejtély. Mindent nem tudtam beazonosítani.
Időnként fellép színkeveredés is, ez akkor szokott megtörténni, ha többféle érzés uralkodik bennem, vagy szimplán nem tiszta az érzelem, semelyik nem dominál. Ezért is nagyon ritka a tiszta szükre szín. Nem vagyok depresziós tipus, mégha ez nem is mindig jön le a blogomból...
A napokban, (amint azt tudjátok, nem voltam túl jó paszban) történt meg, hogy a szemem egészen különleges színt öltött: mind a négyből magára vett egy kicsit. Állítólag nagyon szép volt. Én nem láttam ezt kívülről, de a leírást olvastam is, és szóban is hallhattam. A leírás megtalálható Stiegliz blogján.
Őszintén szólva, ez igazolja amit már írtam, hogy nem ismerem ki saját magam. Ugyanis ki tudja elképzelni milyen az, amikor egyszerre vagy boldog és depresziós? Még én sem, pedig én átéltem...