XINAF - Az én világom

Tudjátok, mindig tanul az ember valami újat. És én is rádöbbentem valami egészen érdekesre, pár perccel ezelött.
SZERETEM AZ ISKOLÁMAT, ÉS SZERETEM AZ OSZTÁLYOMAT!
Higyétek el, ez ma már nem is olyan természetes. Persze minden osztályközösségben találtam magamnak egy-két embert, akivel jóba voltam, és szívesen töltöttem együtt az időm, akár iskolán kívül is... de ez most valahogy más.
Kicsit több, mint fél éve tanulok újságírónak. Ezalatt az idő alatt azt tapasztaltam, hogy ha belépek az osztályterembe, akárki is ül bent, nem kap el a heveny hányinger. Mindenkivel tudok váltani pár szót, mindenkinek elengedhetek valami hülye poént. Mindenkinek van valamiféle értéke. És most látom.
Nem kergetek illúziókat. Elvégezzük a sulit, és szétszéledünk. Ki erre megy majd, ki arra. Lesz aki megy egyetemre/főiskolára, lesz aki más OKJ-s képzést válal majd be, és biztosan lesz olyan is, aki a meglévővel akar majd kezdeni valamit. Kevés emberrel fogok aktívan kapcsolatot tartani.
Ez természetes. Igazából nem is akarok ezen változtatni. Csak örülök előre is, hogyha 10 év múlva szembejön majd innen valaki sz utcán, akkor lesz mosoly, köszönés, és pár perces eszmecsere, kivel mi történt, kiről mit tudunk...
Lesz közöllünk olyan, aki valamiféleképpen sikeres lesz. Akit elkönyvelhetek majd úgymond jó kapcsolatnak. 
Tudom, a húsvét teszi, hogy ilyen szentimentális vagyok. De a sok gond mellet észre kell venni az apró örömöket.
Éljen a Szókratész!