Poénosabb hangvételü írásaom után azért kaptok egy komolyabbat is.
Az utobbi időkben történt velem egy-két dolog, ami elindított bennem valamiféle változást. Egyfajta folyamatot. Úgy érzem, ennek még bőven nem értem a végére... és ez határozottan aggasztó.
Azt már magamon is érzem, hogy sokkal nagyobb bennem az indulat, mint volt, de sokkal könyebben le is gyűröm. Lényegesen jobban uralom a testem, mint valaha.
Viszont vannak problémák a mentálommal. Egyre nehezebben fejezem ki magam, bizonyos szempontból néha úgy érzem: hülyülök. A Virágot Algernonnak című könyvben érezheti így magát szegény Charlie Gordon...
A magabiztosságom nőt, de nem tudom mire föl, hiszen még mindig ugyanaz az ember vagyok. Ezenkívül erössek a hangulatingadozásaim is. Mint a kamaszkor elején, depreszióból felhőtlen jókedvbe csap a hangulatom, majd átmegy valami fásultságba, hogy aztán düh legyen belőle, és így tovább. A paletta továbbra sem teljes.
Egyszóval jól vigyázz magadra, kedves olvasó, ha velem találkozol. Vigyázz, mert olyan kiszámíthatatlan vagyok, hogy még nekem sincs fogalmam arról, mit fogok gondolni vagy érezni a következő percben...
Ez amúgy elég rossz érzés, mert kiszolgáltatottnak érzem magam a sors szeszélyeinek. Érdekes, hogy egyszer azt írom: jobban uralom magam, másszor pedig azt: elvesztettem magam fölött a kontrolt.
Az igazság az, hogy tudom, mi zökenthetne helyre. Valószínüleg az, ami kizökentett. Csak azt nem tudom: akarom én ezt? Biztosan nem az érdek beszél ilyenkor belőlem? 
Áh, nem szép dolog olyasmire sóvárogni, ami nem a tied. Bár, nem is másé. Nem tudom. Helyre kell rakjam önmagam, önmagamnak.