"Halálosan szomorú a lelkem - mondta nekik. -" (Mt 26)
Megszoktam, hogy némelyik paptestvérünk kedvetlenül végzi a szertartást. Tudom, hogy néha az ember fel akar vágni.
De az, hogy az ember fontosabb legyen egy liturgián, mint Isten, nem elfogadható, és sosem lesz elfogadható számomra. Hogy az, hogy megmutassuk a másiknak: nálunk ilyen és ilyen extra dolgok vannak, fontosabb, mint a szeretet, ez nem elfogadható. De mit tudnék tenni? Semmit. Könyörülj rajtunk Uram! A lelkem mélyéig hatolt a tudat, hogy az Isten nem az első volt ezen a szertartáson, csak a sokadik. Mert fontosabb volt felvágni egy testvérünk előtt, mint méltósággal elvégezni a szertartást.
Arra hivatkozva, hogy a nép nem szereti, ha hosszú a szertartást, kihagyunk fontos részeket a liturgiából, de ha fel akarunk vágni, akkor nyújtjuk a dallamokat, körmenetet tartunk, persze a már kihagyott részeket továbbra is kihagyva.
Ez az egyházközség 8 éven át volt a második otthonom. Ifjúsági vezető voltam (kimondatlanul). Ismertek és szerettek... és mára már külsős szemlélődő lettem. Olyan külsős, akinek a nép egy része még örül, más része nem is ismer, harmadrésze pedig nem örül, ha lát.
A bűnöm pedig az, hogy lelki szertartást szeretnék. Ahol az Isten fontosabb, mint bármi. Ahol legalább a papnak nem fontosabb egy focimeccs, mint a liturgia teljes elvégzése.
"Istenem, én Istenem, tekint le rám,
Miért hagytál el engem?"
Pedig már elfogadtam sok mindent. De az udvariatlanságot, a sértéseket, a szeretetlenséget az Úr házában nem, és nem is fogom.
Szerencsére van olyan egyházközség még Budapesten, ahol örömmel fogadnak, és nem kapok ellenséges pillantásokat. Ahol az alázat még létező, élő dolog. Ahol nem görög rítusú római katolikusok, hanem görögkatolikusok vannak!
R-tere, nem először csalódtam benned, de ez volt az utolsó csepp. Halálosan szomorú a lelkem!
Utolsó kommentek