Nehéz írni. Vannak időszakok, amikor naponta több bejegyzés is simán összejön, és vannak ezek a nehéz pillanatok, amikor nem jön a szó. De ha az ember fizikai munkát végez, akkor művelnie KELL a szellemét, hogy megőrizze azt, aki ő maga.
Írok én is. Bele-bele olvastam mások (ismeretlenek és ismerősök) blogjába. Látom hogy egy internetes napló a kezdetnél milyen erővel és vehemenciával van megírva, még az elején. Aztán egyre fakul, egyre gyengül, és a végén?
Persze ez sem törvényszerű. Csak saját magamon is látom, hogy lassan mindent leírok, amit el akartam mondani a nagyvilágnak.
A világ nem változik meg gyökerestül attól, hogy igazságokat írok le. Hiába ítélem el a náci, fasiszta, nyílas, kommunista és szélsőliberális eszméket, a háborukat, az ellenségeskedést, a világ kereke nem fordul, és semmi nem változik.
Nem is vártam ezt soha. Nem tudom mit vártam.
Gondolom másokkal is van úgy, hogy depresziós hangulatba vannak. Most én is ilyet élek át, csak igyekszem nem mutatni. Felnövögetek, erre a 12 órás meló tökéletes partner. Bocsássatok meg, de ma nem írok többet. Inkáb olvassátok el a verset, ami jól mutatja az én hangulatomat, vagy akár a férfi hangulatát, akinek a hormonjai ugyanúgy bömbölnek ilyenkor májusban, mint másoké:

József Attila:

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.