Jó eséllyel utoljára panaszkodok a munkahelyemről, de most még megteszem.
50.000 (értsd: ötvenezer) ft-ot kaptam kézhez a munkámért. Ennyi pénzért hagytam, hogy megalázzanak, csicskáztassanak. Ennyit ért, hogy hajnali ötkor keltem, hogy hullafáradtan és büdösen értem haza este.
Ennek a vagyonnak a felét hazaadom, és gazdálkodok a maradékból.
Alaposan visszafogtam magam, többször is. Bár néha a könnyem csorgott némán, mégis eltűrtem amikor füttyentettek nekem, mint a kutyának. Elviseltem mindent, üvölthettek velem, lebaltázhattak. Nem érdekelt már az sem, hogy nem kapok dicséretet, elismerést. Erről az elején lemondtam. A végére már elfogadtam, hogy bármit csinálok, nem lesznek velem elégedettek, és hibát fognak találni benne.
De ott volt bennem, hogy nem lophatom a napot, hogy édesapám és édesanyám azért gürcölnek nap mint nap, hogy nekem jövőt adjanak. Tudtam, hogy valahol büszkék rám, amiért nem hátráltam meg a nehézségek elől. Nem adtam sok okot arra, hogy büszkék legyenek rám. Meglovagoltam hát ezt, amit a sors kiszabott.
Nade ennyiért? Kit nézünk hülyének?
Összefoglalva: munkát keresek. Ha valaki tud valami állást, azonnal szóljon! Hívjon fel, írjon kommentet, csak tegyen valamit!
Ez volt életem legnehezebben megírt bejegyzése. Talán az volt hasonlóan nehéz, amit anno C-ről írtam ITT.