Igazából magam is tudom, hogy nagyon-nagyon-nagyon nem alkalmas a lelkivilágom a nagyböjtre. Jelenlegi antiszociális világutálatom szépen lassan rekordot dönt. Kicsit jobb lett, hogy találkozhattam a rendszeres nyíregyházi bálon Fülöp püspökkel. Az ő közelsége, és a tőle kapott áldás mindenképpen jót tett nekem, legalábbis adott egy pofont a sátánnak. Mindenesetre megtaláltam az első embert az életembe, akinek ősziintén és szégyen nélkül kezet csókolok bármikor. Ő megérdemli.
Kezdődik a nagyböjt, én pedig félek, hogy nem tudom méltóképpen megtartani. Mert csak a mai nap folyamán ellenálhatatlan kisértést éreztem, hogy minden körülöttem lévőt elküldjek a halálba. És ami a legrosszabb: nem azért, mert okom van rá, hanem mert ott vannak.
Nagyon megbízhatatlan vagyok az utobbi időben, nem is csoda, hogy gyakorlatilag minden nap megkapom a magam személyreszabott lebaszását. Ezeknek igen nagy hányada jogos, sőt! Talán az összes. Viszont attól függetlenül, hogy megérdemlem-e vagy sem, nagyon nehezen viselem. Volt olyan nap, hogy három ember összesen 7 (azaz HÉT) dologgal kapcsolatban cseszett le. Én szerintem túlteljesítettem önmagamon, mert senkivel nem voltam bunkó, és senkivel szembe sem voltam ezek után sértő. Erre azt mondaná az egyszerű olvasó: végül is jogosan kaptad, mire föl sértődnél meg? De ilyet csak az egyszerű olvasó mond, mert a többiek tudják, személyes tapasztalatból vagy a blogomból, a sorok között olvasva, hogy időzített bomba vagyok. Olyan, ami akár ok nélkül is robban. Mert valami bánt, de nem tudom megfogalmazni.
Tényleg antiszociális lettem. Nem szívesen vagyok emberek közelébe, de még a barátaim társasága is terhes egy idő után, a családomé szintén. Egészen pontosan a barátaim közül vannak olyanok, akikkel szívesen töltök kettesben valamennyi időt. De alapból nem akarok embereket látni, nem akarok emberekkel beszélni, és nem akarom, hogy mindenért én legyek a hibás...
Tényleg nem akarom. A hiba bennem van.