Mostanában nagyon sokat gondolkodom a jövőről. Talán túl sokat is? Lehet, hogy a jelenben kéne élnem, de önmagam cáfolom: a jelen a jövő felé vezető út!
Látom magam háromféleképpen is. Látom magam, mint papot. Szerintem jó pap lennék. Aztán látom magam újságíróként is. Ebben sem lennék rosszabb másoknál, akik ezt a szajha szakmát választják. És legroszabb esetbenl mint biztonságiőrt. Ezt nem csinálnám szívesen, de a szakmám már megvan.
Látom magam lakásban, egész jó fizetéssel, több munkakörben. Látok magam körül tengernyi havert, néhény barátot, csak egyetlen egy dolgot nem:
Nem látok magam mellet társat. A fantáziámban nincs asszony, és nincsenek gyerekek.
Néha még ma is hihetetlenül magányosnak érzem magam. Pár embernek most biztosan rosszul esik, amit leírok (főleg Stiegliznek, aki bár barátom, mégiscsak nőnemü lény), de gondoljunk bele: itt vagyok, 21 évesen, és másfél éve nincs barátnőm. Tudom, fiatal vagyok még ahoz, hogy a magánytól féljek. Tudom, hogy ez valamiféle gyerekes hisztiroham. Én akkor is rosszul érzem magam emiatt.
Pedig az is tiszta kép, hogy a barátnő a barátok rovására megy. Főleg nálam... őszinte leszek, attól is félek, ha lesz barátnőm... Stiegliz barátsága nekem sokat jelent, és ugyan miféle önérzetes nő lenne hajlandó elviselni, hogy rendszeresen kettesben vagyok egy nőnemü lénnyel, aki nem ő? Én fordított esetben nagyon nehezen viselném.
Szóval kimondom a gyűlölt szót: félek. Félek a jövőmtől, félek attól, hogy 30-40-50, stb évesen ott állok majd egymagam, és ha visszatekintek az életemre, csak a saját arcom néz vissza rám.