A világ a teljesítményt hajszolja, és az elvárás, hogy jobbak, többek legyünk másoknál. Akár az iskolában, a munkahelyen, de még a szerelemben is hajtani kell.
Le kell tenni valamit az asztalra.
Úgy gondolom, a kereszténység, Krisztus követése nem szabad erről szóljon. Az Isten minden embert szeret. Minden embert a maga képére alkotott. Ő nem tesz különbséget okos és ostoba, művelt és primitív, erős és gyenge, ügyes és ügyetlen között. Az Isten szemében az tud kitűnni, aki az utolsó tud lenni az emberek között. Aki fejet hajt, és háttérbe húzódik, és képes még akkor is csendben maradni, ha neki van (lenne) igaza,
Az Istenhez képest mindnyájan alsóbbrendűek vagyunk. Vagyis, szerintem ez sem jó szó, hiszen ő maga emel minket fel. "A barátaim vagytok.", mondja Jézus. Másrészről pedig Isten gyermekei. De képességeinket nézve, porszemnek is kicsinyek vagyunk hozzá, és ő mégis hajlandó volt leszállni értünk, sőt! Iszonyú kínok által halt meg értünk.
Úgy gondolom, hogy a kereszténységhez hozzátartozik, hogy anélkül tudjak szeretni valakit, hogy ezért bármit is tennie kellene. Gyakorlatilag ok nélkül szeretni a másik embert, ez a kereszténység egyik legfontosabb célja. Szeretni úgy, hogy nem tett le semmit az asztalra, hogy nem érdemelte ki.
Meg kell próbálni erre törekedni.
Böjt van.
"Mit adhat az ember váltságba a lelkéért?"
Utolsó kommentek