Amikor eleven, lelki lámpásként világítok más emberek életébe, akkor sem szabad elfelejteni, hogy én pusztán a gyertyatartó vagyok. A fény, a meleg, és minden lényeges dolog az Úrtól jön.
Félek, sok keresztény beleesik abba a hibába, hogy túlértékeli a saját (akár hitben elért!!!!!!) teljesítményét. Pedig a mi Istenünk nem az erősek Istene. Az erőseknek nincs szüksége segítségre. Mi mind gyengék vagyunk az Úr nélkül. Az első lépés a siker felé, hogy ezt felmérjük.
Nem azt mondom, hogy ne legyünk büszkék a teljesítményeinkre! Én magam is büszke vagyok rá, ha valamit jól csinálok (akár melóban, akár lelkizésben, akár valamiféle versenyen). Úgy gondolom, a sikereinkkel is lehet dicsérni az Istent!
"A Te kezeid alkottak engem!"
Az szülő is büszke a gyerekei által elért dolgokra. (Nézzétek csak meg a sok könnyes szemű szülőt, nagyszülőt egy iskolai ballagáson, vagy szalagavatón...) Az Úr is örül, ha eredményesek vagyunk. Mi értékesítettük a talentumot, és igen! Jól csináltuk!
Nehéz dolog az egyensúly, hiszen az álszerénység nem kevéssé nagy hiba, mint a gőg. De azért, többé-kevésbé meglelhető az arany középút. Csak azt kell megtalálni, mi a mi szerepünk a történetben, és mi az Istené. Ahogy a gyertyatartó, és a többi dolog esetén!
Utolsó kommentek