Alaptézis:
A nő abban reménykedik, hogy a férfi majd megváltozik - és csalódni fog.
A férfi abban reménykedik, hogy a nő majd nem változik meg - és csalódni fog.
Egy párkapcsolat bizony kőkemény kompromisszumokról szól. Ezzel nem lehet vitázni, mert ha a két fél nem tud egymáshoz alkalmazkodni, akkor vagy szakítás lesz belőle, vagy az egyik félből lesz rabszolga. Egyik esetben sem beszélhetünk ténylegesen párkapcsolatról.
De minden emberben van egy belső, máztól és szerepektől lecsupaszított, legbelsőbb énje. Egy tömör valódisága.
Ez maga az ember.
És, bár sokat küzdhetünk ellene, ideig-óráig lemondhatunk róla, féken tarthatjuk, stb. de ki fog törni belőlünk. Nem tudunk rajta változtatni. Valójában, hosszú távon. És abban bízni, hogy majd ez majd másképpen lesz... merő ábránd.
Ezek a beidegződött dolgok lehetnek abszolút apróságok. Pl. a rendetlenségem. Persze egyszer-egyszer még össze is pakolok, de mindig rendetlen leszek, mert a legkevésbé sem érdekel. Vagy pedig jó példa, hogy nagyon indulatos a természetem. Persze, sokszor sikerül visszafognom, de néha nem - ezt bezzeg mindenki megjegyzi :D
A lényeg: alkalmazkodnunk kell, és elvárhatjuk a másiktól is ezt. De ha az alap, maga az ember nem tökéletesen megfelelő nekünk, úgy ahogy van, bele se kezdjünk. Komolyan. Mert az a legbelsőbb rész nem változik. Ha ő mindig utálta pl. a kutyánkat, a miénket sem fogja szeretni. Ha hazaérve kell neki 10 perc nyugalom, akkor igénye lesz rá, még ha értünk ezt el is rejti. És sorolhatnám még végtelen ideig a példákat.
Sznobnak tűnhet a gondolat, de ne menjünk bele olyan emberrel kapcsolatba, aki nagyjából megfelel, nem túl rossz. Csak olyat válasszunk, aki JÓ. Hiszen, ha egy életre választjuk, akkor nagyon jó kell legyen, ha nem egy életre, akkor meg mi értelme?
Utolsó kommentek