Ez a Xinaf saját retrója jellegű kis magánsorozatom első fejezete. Lesz itt szó sorozatokról (mint most is), zenéről, ruhákról, könyvekről, iskolai történetekről, és bármiről, ami eszembe jut.
Hol is kezdjem...
Az egész "retro-nosztalgiázós sorozatot a blogra" ötlet úgy született, hogy a neten megnéztem pár részt a "Hélene és a fiúk" sorozatból. Miközben néztem, visszavarázsolódtam a 90-es évekbe, amikor még a tv adta ezt a meglepően elgondolkodtató és szórakoztató sorozatot! Elgondolkodtam, ma miért nem csinálnak ilyesmit, de egyenlőre nincs jó válaszom.
A sorozatot Jean-François Porry írta, és 1992-1994 között ment a francia tv-n, Magyarországon is kb. ekkortájt játszották. Összesen 280 része volt, de készült belőle egy csomó folytatás, sorozatok jöttek és mentek. Ezekről nem írnék, a lényeget elég jól összefoglalja a wikipedia, ITT.
Az alapsztori:
Van 3 egyetemista lány, (akik barátnők), és 3 egyetemista srác (akik barátok, és mellesleg rockzenészek is). A két csoport találkozik, és lassan kialakulnak a párok.
Na, ez így leírva unalmas, nyálas és sablonos. Miért szeretem mégis akkor ezt a tinisorozatot?
Jean-Francois mester hihetetlen érzékkel keveri a kártyákat.
A karakterei ötletesek, és emberiek. A szereplők kettő kivételével aktívan cserélődtek, ezért nem is kísérlem meg mindet bemutatni. A két főszereplő:
Hélene - A lányok közül a legérettebb gondolkodású, de néha őt is elragadják a pillanatnyi érzések. Jó szívű, mindenre képes azokért, akiket szeret. Néha talán túl érzékeny lelkű, könnyen magára veszi a dolgokat. Egy másik sorozat, az Első csók egyik mellékszereplője volt, a főszereplő lány nővérét alakította, aztán valamiért Porry úr úgy vélte, megérdemelne egy önálló sorozatot.
Nicolas - A zenekar vezetője, és gitárosa. Határozott, udvarias srác, aki minden helyzetben gyorsan reagál. Ő a legkevésbé heves vérmérsékletű, a legjózanabban gondolkodó, nem csoda, hogy Hélene-el ők alkotnak egy párt.
Hélene és Nicholas
De persze a többiek is elég ötletesre sikerültek, az enyhe feminista hajlamokkal bíró Cathy, párja a romantikus lelkű Étienne. A Texasból érkezett Johanna, aki enyhén őrült, de a fura dolgai mellé (pl. szívfájdalom nélkül bemászik a srácok kolijába az ereszcsatornán, a harmadik emeletre, vagy egyszer örökbe akar fogadni egy aligátort, stb.) néha kifejezetten jó megoldásai vannak. És az ő "Nagyfiúja", a legnagyobb szívtipró, a bunkó, de valójában nagyon is jó szívű Christian, és a többiek is mind életszagú, szerethető, de néhol elrugaszkodottan bájos karakterek. Egyszerre van jelen bennük a rózsaszín köddel átitatott, meseszerűség, és a kőkemény élet szülte realitás.
(Hélene, Cathy és Johanna)
A konfliktusok zseniálisak. Komolyan. A Barátok Közt, és a Jóban Rosszban igencsak tanulhatna tőlük!
Pl.: A srácok találnak egy csecsemőt a szobájuk ajtaja előtt, egy levéllel, miszerint: „Te vagy az apja, gondoskodj róla.” Mit kezdjenek vele? Melyikőjüké egyáltalán? Hogy adják ezt elő a barátnőiknek?
De van itt több érdekes gondolat. Egy-egy rész erejéig feltűnnek itt különleges, társadalmi kérdések és jelenségek: abortusz, drog homoszexualitás, new age szekta, és rengeteg minden, ami a 90-es évek elején még képes volt hideg borzongást kiváltani a jószándékú nézőkből.
Igen jók lettek a dialógusok is, sok, sok, nagyon sok poénnal megfűszerezve. Ritkán kacagok olyan nagyokat mostanában, mint mikor megnézek egy részt a Hélene és a fiúkból! Olyan gyönyörűen reflektálnak egymásra a szereplők, mint ha a saját baráti társaságomat látnám. Egyébként ez az egyik nagy eszenciája a sorozatnak: az ember könnyedén magáénak tudja érezni a szereplők sorsát. Végül is, húszas éveik elején járó fiatalok. Arra az énemre emlékeztetnek, amikor újságíró képzésre jártam.
Ki kell emeljem a színészi játékot. Ezek a színészek zseniális arcjátékot produkálnak, az ember teljesen bele tudja gondolni magát az aktuális szereplő érzéseibe. Ha szerelmes, ha dühös, vagy ha szomorú: mind hitelesen van előadva. A szinkron színészekre sincs panasz, ellenben a szinkron technológia... régi, 90-es évek eleji, amire mai szemmel ráférne egy alapos digitalizálás. (Pl. az egész szinkron hangosabb volt, mint a környezet zajai, és szinte kidomborodott a filmből, de hát kicsire nem adunk, régen készült. A maximumot kihozták belőle.)
Ami a sorozat kapcsán a legtöbb kritikus megjegyzett: bár egyetemisták a szereplők, de tanulni gyakorlatilag sosem látjuk őket. A lányok edzőterembe járnak, a srácok a garázsban próbálnak. és persze rohangálnak mindenfele, amit a történet megkíván. Néhol a történet illogikus volt, pl. a sorozat egyik állandó helyszíne Alfrédó kávézója. Mindig ide jártak. Akkor is, ha titokban randiztak egy másik lánnyal/sráccal. Itt születtek a nagy megcsalások, a titkos megbeszélések. De mivel naponta egyszer-kétszer mindig feltűntek itt, így a nézőben felvetődött a "mégis miből gondolják, hogy nem buknak le, ha pont Alfrédónál smárolnak?" kényelmetlenül logikus gondolat.
Összegezve a véleményemet: ez a sorozat tökéletesen eleget tett az egyetlen valódi feladatának: piszokmód szórakoztató! Jó persze, a srácok nyálasak, és olyan válluk van, mint egy vízisiklónak, de végül is egy francia tinisorozatról beszélünk. Néha még tanított is valami hasznosat (pl. hogy becsüld meg, ha valaki szeret), tehát nem lehet rá panasz! Még akkor is pozitív a véleményem, mikor meglátom azokat a ruhadarabokat, amik akkoriban még menők és divatosak voltak, de mai szemmel... :D
Kedves olvasók!
Ez volt első része a Nosztalgia Faktor sorozatomnak. A terveim szerint lesz itt mindenféle téma, ez most éppen egy régi filmsorozat volt, amit régen szerettem, de akármi, ismétlem, akármi szóba jöhet. Ha van véleményetek, ötletetek, írjátok meg, vagy valamilyen módon jelezzétek. Ha érdekel, hogy milyennek láttam én a 90-es évek egyik legjellemzőbb dolgát, a... (ízlés szerint kitöltendő a három pont) ne habozd megírni, és ha van mit írjak róla, akkor születik belőle egy új bejegyzés.
Zárásként, visszakanyarodom a sorozathoz, és főcímdallal búcsúzom. Érdekesség: Hélene Rolles, a főszereplő maga énekli fel a dalt:
Utolsó kommentek