Mostanában nem sok időm volt blogolni, vagyis, időm még csak akadt, de energiám nem.
Aztán ma kaptam egy kis löketett.
Az ebédlőben éppen Athoszi Porfíriosz atya tanításait olvastam lelkesen, és már majdnem teljesen a végére értem, amikor megkérdezte az egyik kolléganőm, mit olvasok.
Mondtam neki, hogy egy görög lelkiatya tanításait. Itt kicsit beszélgettünk erről az egész kereszténységről, majd rákérdezett, hogy ő ortodox volt-e? Mondtam, hogy igen. Akkor elmondta, hogy volt régebben Görögországban (nem jegyeztem meg, hol, sajnos), és ott látott párat, és "milyen visszataszító emberek ezek az ortodoxok". Később hozzátette, hogy külsőre, mert személyesen egyet sem ismer.
A képen optyinai Vaszilíj atya látható, más szerzetesek és szerzetes papok társaságában. A magam részéről nem nagyon látok benne visszataszítót, de azt leszűrtem, mennyire felszínes is volt ez a gondolkodás.
És erről eszembe jutott, hogy a keresztények közül is mennyien gondolkodnak, gondolkodunk esetekben felszínesen.
Két példa, ahol kifejezetten veszélyes, ha csak a látszatra adunk:
1. Sokan hiszik, hogy az Isten egyfajta átható erő. Kicsit olyan, mint a Star Wars világában az "Erő". Mindenütt jelen van, mindent beburkol, és rendelkezik egy saját akarattal.
Ez a példa azért veszélyes nagyon, mert első ránézésre kereszténynek tűnik! Hiszen mindenütt jelen van, és van akarata, sőt, még azt is elismerhetjük, hogy hatalma van. Mi ezzel a bajom? Hogy személytelen!
A keresztény Istenkép éppen ebben különbözik sok más vallás istenségeivel: az Úr személy! Nem egy megfoghatatlan, érthetetlen, értelmezhetetlen valami, ami úgy van! Személy, személyiséggel! Ő a JÓ. A saját képére vagyunk teremtve, mondhatni, földi keretek között az utánzata minden ember. Persze az ember önmagában kevés ahhoz, hogy felfogja, ez valóban lehetetlen. De egyre inkább megérteni, és főleg megismerni, azt viszont lehet. Senkit és semmit sem lehet szeretni, valójában, teljes szívvel, lélekkel, tudattal szeretni, ha nem ismerjük! És a mi hitünk alapja és lényege a szeretet. És az Isten, az Ő jóságában meg is adja az embernek, hogy megismerheti, és valamennyire akár fel is foghatja! Mert "embernek lehetetlen, de Istennek minden lehetséges." (Lk18, 27).
2. Sokan a sátánban nem is hisznek, még keresztények sem, vagy pedig hisznek, de inkább egyfajta rosszindulatú kis manóként képzelik el.
A sátán létezik. Nem célja, hogy dícsérjék. Nem célja, hogy imádják. Egyetlen célja van, hogy az embert elszakítsa Istentől. A boldogtalanságból táplálkozik, a csüggedést, a félelmet, a szomorúságot élvezi. Az Isten teljes ellentéte, nincs benne semmi jó, nincs benne öröm, nincs benne tolerancia, áldozatkészség. Csak indulat, düh, harag, gyűlölet.
Ha a külsejét nekem kéne ábrázolnom, akkor egyrészt gondban lennék, mert bárhogy kinézhet. De ha a lényegét akarnám megfogni, akkor egy gennyedző, fekélyekkel és kelésekkel borított, nyálkás, torz szörnyetegnek ábrázolnám, ami meg van nyúzva, és kínban nyöszörög, miközben próbál magához húzni és felfalni minden embert.
Talán egyik legerősebb fegyvere a depresszió. A depressziós ember képtelen imádkozni, Istentől távol kerül.
Majd egyszer lehet, írok róla külön bejegyzést is.
És ki tudja, miben gondolkodunk még sekélyesen, felszínesen? Vallások, ideológiák, pártok, ételek, zenék... bele se gondolok, minek nem vagyok hajlandó a mélyébe nézni, ilyen vagy olyan megfontolásból.
Utolsó kommentek