Nem hittem volna, hogy még fogok foglalkozni ezzel a témával, de hát a sors akarta így...
Szóval ma eldumálgattam egy régi haverral, megnéztünk egy polgárpukkasztó videót is a neten. Ebben szidtak mindenkit, a technosokat, a rockereket, Győzikét, a rendöröket, a katonákat, a fórumozókat, stb. Mindenki megkapta ami neki jár, és valahol még egyet is értettem azzal, amit megszólnak.
A haveromnak nem tetszett, pedig a videó készítőinek egyéb videóit pont ő muatta nekem. Mint kiderült: az ellen volt kifogása, hogy rosszat mondtak a MAGYAR NEMZETRŐL.
Hogy a kedves olvasó is értse: szóba kerültek a rapperek, akiket erössen kritizáltak (mint ahogy mindent), és parodizálás közben valami olyasmi dumát nyomtak, hogy "még a kifolyt nyálamat is pénzért fogom árulni, ti meg megveszítek". Majd elhangzott az a mondat, hogy "és meg is veszítek, hülye magyarok".
No, ez a mondat volt az, amin nemzeti érzelmű haverom nagyon felháborodott. Én meg néztem nagyon hülyén, mert miután meghallgattam, hogy ez az egész népünket gyalázza, és szidalmazza, megkérdeztem csendben, hogy mi nem szoktunk valami ilyesmit csinálni a cigányokkal? A válasz: az más.
No igen, innen én ezt már ismerem. Mást lehet szidni, de a MAGYAR nemzetet, na azt nem! Mert a MAGYAR jobb, mint a többi. A MAGYAR szebb, mint a többi. Okosabb, szerényebb, tehetségesebb, nagyobb, csodálatra méltóbb. Emese levelében ezt már olvashattuk. Bárkit szidhatunk, hiszen tökéletesek vagyunk.
Zsidózatok le, vessetek meg, gyűlöljetek, tartsatok árulónak, stb, de akkor is ez marad a véleményem: a haza szeretete nem azt jelenti, hogy vak faltörőkosként rontunk neki mindenkinek, aki szerint nem vagyunk tökéletesek. Sokkal inkáb tudnunk kell magunknak is a népünk hibáit, és nem a zsidókra fogni azt, ami kicsit is rosszul sikerül. Nemzeti és nemzetinek mondott jelképekkel telehímzet karácsonyfa módjára kiabálni, hogy "Büdös zsidók, Gyurcsány takarodj, vesszen Trianon" pedig még annyira sem.
A hazafiság, a magyarság nem ez. Sokkal inkáb tartom nemzeti gondolkodásnak, hogy egyenesen állok, és nem pofázok a Himnusz alatt, hogy ismerem a történelmünk ezernyi szennyét, ismerem a népünk hibáit, tudom mik a negatív tulajdonságaink, és mégis megtalálom a szépet a hazában. A nyelvében, a múltjában. No, ez nemzeti! Nem az árpádsávos felvarrós bomberemben járkálok, miközben nemzetiszín zászlót cipelek, nagymagyarországos mintával. Nem szerepel minden írásomban a "Drága Hon", "Édes Hazánk", "Büdös zsidók" kifejezés. Nem tervezek egyetlen szomszédos országot sem vérbe fojtani. És ennyi bűnöm mellet, mégis büszkén vallom magam magyarnak, és nemzeti érzelműnek. Szeretem a hazámat, és büszke vagyok rá, hogy magyarnak születtem. Ha fröcsögve fikázzák, mindig is kiáltam a magyarságom mellet. Emlékszem, amikor egyszer a gimiben a felettünk járó évfolyam fejjel lefele fordította a címert, én meg ott helyben visszafordítottam. Emlékszem, amikor rajtam röhögtek, mert én a magyar nyelvű zenét támogatom. Emlékszem, amikor az egész osztály elött kijelentettem, hogy fikázni és szégyelni a magyarságunkat szánalmas. Abból nagy balhé volt, a tanárnak meggyőződése lett, hogy náci vagyok...
Szóval visszakanyarodva: természetesen el ítélem, és el is kell ítélni, ha valaki fikázza magyarországot. De ne keverjük a fikázást, és a kritizálást. Mert ha nem vagyunk tisztában a kettő közti különbségnek, akkor kikiálthatjuk magyarellenesnek Adyt, Petőfit, Jószef Attilát, és még sokakat. Ez pedig elég szánalmas lenne, nem?

("S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?")
(Ady Endre: Én nem vagyok magyar? - részlet)